Tegnap hivatalosan is véget ért az idei teniszévad, méghozzá egy olyan meccsel, ami méltó befejezése volt ennek a sokszínű, izgalmas szezonnak.

Fed hozta a kötelezőt, Tipsza után Ferrert is verte sima két szettben a csoportmeccsek során, ezzel a továbbjutást megszerezte, többet ne is szóljunk erről a mérkőzésről, Fed legrosszabb idei meccse volt, de tavalyről is erősen keresgélni kellene, hogy találjunk hasonlót.

Delpo ellen arra figyelt, hogy szettet nyerjen, a harmadikban, a belendült Delpi ellen már nem fejtett ki nagy ellenállást.

Cincinnati óta Fed nem játszott igazán jól, a fedettpályás szezonban sem volt elsöprő, a svájci sajtó térd és hátproblémákról írt és Fed szervái alátámasztották a hátsérülésről szóló híreket, nem voltak jók most sem, az első szervákat szokatlanul alacsony százalékban ütötte be, a fontosabb pillanatokban pedig hol jött a szükséges első szerva, hol nem.

Ilyen előzmények után váratlan meglepetés volt az Andy Murray elleni sima győzelem az elődöntőben: az első néhány gém Fed részéről azt a játékot hozta, amit várni lehetett, sok hiba, rossz szervák, Andy-fölény, azonban Fed fokozatosan játékba jött, és rájött arra, hogy Andy második szervái ezen a borításon atomjaira szedhetők, a második szettben pedig szinte tökéletes játékkal lépte le a világranglista harmadikat.

Így Rog sorozatban harmadszor jutott be a Mesterek Tornája fináléjába, Londonban ennél hamarabb még nem ért véget számára a torna. A döntőben az év másik embere várta, hiszen különösebben nem kérdés, hogy Novak és Fed volt az a két teniszező, aki a legtöbbet nyújtotta 2012-ben, így a döntő párosítása tökéletes volt.

Fed jól kezdett, azonban Novak is gyorsan magára talált, az egész tornán döcögő szerva pedig nem javult fel varázsütés-szerűen. Ez és a sokszor pontatlan tenyeres volt az oka annak, hogy az egyébként kifejezetten színvonalas és izgalmas meccsen Fed nem tudta tartani a brékelőnyét egyik szettben sem. De így is kevésen múlt, ha az első szett rövidítést sikerült volna megcsípnie, nagy valószínűséggel most a hetediket ünnepelhetnénk.

Erre meg is volt az esélye, egy álompont után egy jó első szervára lett volna szükség, de az nem jött, kaptunk helyette méteres out-ot. Innen pedig már elment a szett is.

Ez a különbség aközött az állapot, amikor a teniszező csúcsformában van, meg aközött, amikor nem. A kilenc hónapos menetélés alatt nem kérdés, hogy ezen a ponton egy ász következett volna, de még inkább az, hogy el sem jutottak volna eddig, hiszen akkor 3-0-ból 5-0 és nem 3-2 kettő lett volna.

Ezen a szinten a mentális fáradtság és/vagy az önbizalom hiánya eldönti egy-egy ilyen mérkőzés sorsát, Fed az év végére pedig már nem volt abban a kivételes állapotban, amikor az ilyen pontok a javára dőlnek el, míg Novak az év közbeni nyögvenyelősebb, a fontos mérkőzéseket rendre  elbukó formájából mostanra húzta ki magát.

A jelenlegi teniszben néhány hónapnál hosszabb ideig senki sincs a csúcson.

Az egész mérkőzés jó hangulatban telt, a fiúk beleadtak mindent, annak ellenére, hogy mindkettőn látszott a hosszú év, de talán éppen ezért nem volt véres, a másikat a földbe döngölni akaró hozzáállás, ami pedig kettejük esetében nem ritka. Már a bevonulásnál mosolygott mindkettő és a díjátadó sem könnyek között telt.

Fed elmondása szerint, ma ennyi volt benne, mindent kijátszott magából, amire képes volt, és sok hiányérzet nem is nagyon maradhatott benne: GS győzelem, hetedik wimbledoni cím, világelsőség, háromszáz feletti hét, olimpiai ezüstérem, három ezres győzelem, és az ifjú titánokkal szemben kiegyensúlyozott mérleg az idei év eredménye.

Újabb tizenkét hónap, ami megerősítette Fednek a tenisztörténelemben elfoglalt helyét.

Most két hét szünet, majd egy kis dél-amerikai vidámkodás következik.