Címkék

, , , , , ,

Egyetlen meccs elég volt ahhoz, hogy az eddig meglehetősen mostohagyerek tenisz felkeltse az olimpiában tobzódó nézők figyelmét. Természetesen a problémák nem szűntek meg ezzel (kétségbeejtő állapotban lévő pálya, a teltház hiánya, a versenynaptár meggondolatlansága, a médiaközvetítés marginális volta), de az idei olimpiai tenisz mindent megtett azért, hogy lassan, olimpiáról olimpiára kialakuljanak a hagyományok, aminek végén a tenisz újra teljes jogú résztvevő lehet az ötkarikás játékokon.

A férfi egyes versenyben az utolsó négybe ugyanis a világranglista első három helyezettje jutott, a negyedik résztvevő is GS győztes volt, a döntőre pedig összejött Jacques Rogge előzetes kívánsága, és a marketing szempontból legkívánatosabb párosítás fog vasárnap pályára lépni az aranyért.

De már a pénteki meccsek is sokat tettek az olimpián belül a tenisz a népszerűsítésére, a teniszen belül pedig az olimpia elfogadtatására. Máshol nem nagyon fogod látni, amint Fed a megnyert meccslabdát követően megcsókolja a felsőjén lévő svájci keresztet…



Volt miért köszönetet mondani, ugyanis Fed karrierje egyik legnagyobb meccsét nyerte meg épp.

Az évben hatodjára találkozott Juan Martin Del Potróval, aki, csakúgy, mint 2009-ben, meccsről meccsre közeledett és mindnyájan tudjuk, hogy hamarosan be fog következni az áttörés. Nem biztos, hogy Feddel szemben, ez már a sorsolás szeszélyén is múlik, de Fednek elévülhetetlen érdemei lesznek abban, hogy Delpó visszajöhetett végre arra a szintre, ahol 2009-ben a sérülése előtt járt már. Ez teljesen természetes, Delpó nagyon sokat tanult az idei Fed elleni mérkőzéseiből, a magabiztosságot, a nagyok elleni játékot másként nem lehet visszahozni, csak ha egy naggyal játszol. A sorsolásnak köszönhetően ez a nagy pedig szinte kivétel nélkül Fed volt.

Delpi jó évet fut, visszakapaszkodott a top 10-be, AO-n, RG-n negyeddöntős volt, nyert Marseille-ben, Estorilban, döntőt játszott Rotterdamban, elődöntőt Dubaiban, Madridban, váratlan vereségei nem voltak.

A Roland Garroson már a régi ütőerejő Delpit láthattuk a Fed elleni meccsen, amit két nyert szettről veszített el végül, az olimpián pedig a régi magabiztossággal tüntette el az ellenfeleket az útjából. A fű Delpi legrosszabb borítása, de már az elmúlt években is egyértelmű volt, hogy eltűnt az az esetlenség, az “úristen, hogyan kell itt mozogni?” tanácstalanság, ami az első próbálkozásait jellemezte. 2010-ben Novaktól, 2011-ben Rafától vett el szettet Wimbledonban, mindkettőt alaposan megdolgoztatva a sikerért, így semmi meglepő nem volt abban, hogy a mostani Fed elleni meccset az RG mérkőzésükhöz hasonló színvonalon és elszántsággal kezdte el.

Delpi végig magas szinten szervált a meccsen (az első szerva 70%-on volt a meccsátlagot tekintve), a hálójátéka is sokat fejlődött, sikeresen használta, valamint meghúzta a tenyereseket is, ha kellett. És nem adta fel, a legeslegutolsó pillanatig.

Fed önmagához képest sok hibával kezdte a mérkőzést, a szerva sem melegedett be még kellőképpen, így nem volt meglepő, hogy elveszítette az első szettet, a szettben maradásért szervált, amikor Delpó brékelni tudta.

A második szett eleje fogcsikorgatós küzdelmet hozott, a szett második felében ugyanakkor már lehetett érezni, hogy Fed hamarosan brékelni fog, többet támadott, mint Juan, agresszívebb volt, egyre több pontot szerzett az argentin szervajátékaiban. De Juan, mint a kőszikla állta a csapásokat, és a mindig lutri rövidítésre maradt Fed sorsának eldöntése.

A rövidítés olyan volt, mint amilyen a meccs addig, fej-fej mellett haladtak, Fed kétszer csinált minibréket, az utolsót ásszal értékesítette, 7-5-tel nyerte a második szettet.

A harmadikban ugyanaz folytatódott, mint a második szett végén, Fed Juanra helyezte a nyomást, 4-4-nél újabb bréklabdái voltak, de a mérkőzés rendes menetideje alatt egyet sem sikerült végül értékesítenie, 2/13-as aránnyal fejezte be végül meccset…

Persze, ez nagyban volt Juannak is köszönhető, aki végtelen nyugalommal szervált a nehéz pillanatokban és a harmadik szettben lelkesen lődözte a vonalakat is. Fednek is akadtak nehézségei, összesen hétszer volt Juannak bréklabdája a mérkőzés során, de ilyenkor jöttek a szervák, valamint a hálójáték.

9-9-nél beérett Fed két szettes rohamozásának a gyümölcse, elvette, a mérkőzés során először, Delpi szerváját, hogy aztán a következő gémben semmire brékelődjön.

Hozzá kell tennem, hogy a pálya katasztrofális, az alapvonalnál és mögötte szántóföld, amely úgy porzik, mintha salakon játszanának, a krétapor is száll, de a szervaterület sem néz ki sokkal jobban, pályahibákkal teli, nem kiszámíthatóan pattan a labda, látszik, hogy szenvednek rajta.

Emellett a szél is fújt rendesen, a helyszínen lévők szerint, amikor Fed először brékelt, akkor Juan régi labdákkal, széllel szemben szervált, majd térfélcsere volt, és Fed ugyanilyen körülmények között próbálta meg kiszerválni a meccset. Egyikőjük sem tudta hozni az adogatását.

Általában, aki ilyen meccseknél másodjára szervál, minél hosszabban tart a meccs, annál nagyobb hátrányban van. Itt nem így volt, minél hosszabban tartott, annál jobban lehetett érezni, hogy Juan fárad, bár volt még szervagém, amit visszahozott 0-40-ről, de aztán a következő is 0-30 volt, közeledett a vége. Ami végül 17-17-nél érkezett el, újra 0-40, és Delpi ekkor már nem tudott olyan csodálatos négy ütést előkapni a tarsolyból, mint amit az előző ilyen alkalommal.

Eddigre a játék sebessége lelassult, Delpi sok labdára már el sem futott, Fed pedig másodjára már nem hibázott, igaz, egyenlőig eljutottak, de bréklabdát már nem engedélyezett, második meccslabdáját értékesítette.

“Érzelmileg nagyon kimerítő volt, hogy folyamatosan nekem kellett a meccsben maradásért szerválni és az eredmény után menni, mindössze egyszer nem így volt, amikor a meccsért szerváltam.”

“Nagyon nehéz volt idegileg, természetesen tisztában voltam azzal, hogy Svájc első érme lenne ezen az olimpián, ez erőt adott nekem, hogy végigcsináljam. Magas színvonalú volt a játék, főként Juan Martin részéről. Még sose láttam ennyire jól játszani, a meccs elejétől a végéig, főként füvön nem. Nagyon büszke kell, hogy legyen erre a teljesítményére.”

“Mindketten elfáradtunk a végére, de jól játszottunk ettől függetlenül. Ilyenkor már reménykedsz abban, hogy a másik ideges lesz és elkezd rosszul játszani. Alapvetően nem így szeretne nyerni az ember, de ekkor már nem törődsz ilyesmikkel. De nem következett ez be, meg kellett küzdenem ezért a győzelemért. Nehéz volt.”

Delpi sem viselte jól az eseményeket, a mérkőzés végén érthetően összeroskadt, nehezen szedte magát össze a meccs utáni interjúkra is.

“Nem volt könnyű. Valakinek meg kell nyernie az ilyen meccseket a végén, és ma ez neki sikerült.”

Négy óra huszonhat percig tartott a meccs, minden idők leghosszabb két nyert szettre menő mérkőzése volt (a 2009-es madridi Rafa-Djokó elődöntőt búcsúztatta), és nem volt kérdés, bármi is lesz a vége, könnyek között fog befejeződni.

Kivéve a svájci szállást az olimpiai faluban:

Fednek is nagyon sokat jelentett.

“Éreztem, hogy valami különlegesnek vagyunk most részesei ketten, Juan Martinnal. Minél hosszabb volt a meccs, annál inkább azt éreztem, hogy mennyire jó, hogy ennek a részese vagyok. Majdnem olyan érzés volt ez nekem, mintha egy Grand Slam döntőjében játszottam volna. Az érzéseim szinte olyan erősek voltak, mintha egy Grand Slamet nyertem volna meg. De remélhetőleg marad ebből az érzésből valamennyi vasárnapra is, nem lehet most elengedni magad és őrülten örülni ennek. De nagyon, nagyon meghatódtam a végén.”

Ha nem lett volna elég a svájci kereszt megcsókolása, a mérkőzés utáni interjúban, arra a kérdésre, felfogta-e, hogy Svájc első érme ez az idei játékokon [időközben Nicola Spirig női triatlonban megnyerte az ország első aranyérmét, szóval legalább ez a teher lekerült Rog vállairól], annyit tudott csak mondani, hogy igen, tudja, majd nem tudta folytatni az interjút.

Nehéz dolog egy teljes nemzet reményeit a hátadon cipelni, ugye, Rog?

A döntőben olyasvalaki következik, aki pontosan tudja, hogy milyen érzés, és nemcsak négy évenként, hanem mindig. Sokáig ez teherként telepedett rá, az idei Wimbledon változást hozott. Most már előreviszi, és élvezi, hogy ennyien támogatják, szeretik.

“Még soha nem éreztem magam ennyire jól egyetlen tornán sem. A hangulat semmihez sem hasonlítható. Mindig azt mondjuk, hogy a US Openen az esti mérkőzések hangulata a legjobb, de a közelében sem jár annak, mint amilyen ezen a mai meccsen volt.” – lelkendezett Andy.

Andy magabiztos játékkal, kevés hibával, jó tenyeressel, megingás nélkül győzte le Novakot két szettben, a szerb sem játszott rosszul, de azok az extra ütések, a “nem lehet megverni, akármi is van” mentalitás, ami tavaly végigrepítette az éven, hiányoztak. Hiányoznak már egy ideje.

Andy jobb füves teniszező, mint Novak és most Novak nem hitte el, hogy ez nincs így.

“Az egyik legnagyobb győzelme a karrieremnek, nem hagytam abba a mosolygást, mióta lejöttem a pályáról. A meccs után is, az önkéntesek, az itt dolgozók, olyan boldogok és örülnek. Általában csak a saját embereinknek van lehetőségük arra, hogy gratuláljanak nekünk, ha megnyertünk egy tornát,. Annyira, annyira más ez a torna.”

Fed-Andy mérkőzés tehát az aranyért, egy hónappal a legutóbbi Centeren történt találkozójuk után. A két legjobb füves játékos csap össze újra, mi pedig nagyon szerencsések vagyunk, hogy láthatjuk őket megint.

Hogy kinek mik az elvárásai?

“Őszintén szólva bármelyik éremnek örültem volna. Elképzeltem magam a bronzzal, az ezüsttel és az arannyal is. És érem nélkül is.” – szólt Fed, nem titkolva a torna előtti/alatti félelmeit.

“Ritka, hogy valami olyasmiért küzd, ami új a számára, mivel annyi mindent ért már el a teniszben. Korábban a legtöbbször, amikor játszottam ellene, sokkal-sokkal tapasztaltabb volt a helyzet kezelésében. Bízom benne, hogy ez kiegyenlíti egy kicsit az erőviszonyokat.” – fejezte ki reményeit Andy.

Mindkettejüknek sokat jelentene ez az arany.