Címkék

, , ,

Az történt, amit tudtunk, hogy történni fog, Rog négy szettben kikapott Rafától az idei AO elődöntőjében.

A meccs úgy indult, ahogy várható volt, Fed jól kezdett, Rafa álmosan, Fednél végre taktikát is láthattunk Rafa ellen, igyekezett Rafa mostanság korántsem acélos fonákját szétszedni, emellett jól szerválni és fogadni, valamint hálójátékozni.

Nem állíthatnánk, hogy elsöprő sikere lett volna mindennek, de rövidítésre hozta a szettet, sőt, még meg is nyerte azt.

Az optimistább Fed szurkolók ezen a pontok elkezdtek reménykedni, a reálistábbak ránéztek az órára – hatvan perc telt el-, és legyintettek egyet.

Nekik lett igazuk, Fed egy szettig bírta ezt a játékot, a második szettben jött a menetrend szerinti összeomlás, elfáradt, muszáj volt a szünet, visszaállt hátra, nem tudta felszálló ágban kezelni a labdákat, a fogadások is visszaestek, el is ment a szett, viszonylag gyorsan.

A harmadik szett döntő jelentőségű volt a meccs szempontjából, ezt tudták mindketten. Ennek megfelelően meglehetősen ideges, nem túl magas színvonalú szett volt ez, mindenki azt játszotta, amit tud, különösebb koncepció nélkül. És itt újra előjöttek a jól megszokott koreográfiák: Fed hiába brékel, rögtön visszaadja, kamikáze módon  rohangászik a hálóhoz, Rafa szépen elüt mellette, de még így is rövidítés, ahol aztán se kép, se hang.

A meccs itt már elment, de még bíztam egy öt szettesben (küzdjön meg Rafa ezért a győzelemért), és akár meg is lehetett volna, ha van egy kicsi szerencséje, de Rafa ellen én abban már nem hiszek.

A negyedik szettben abban a tudatban, hogy ennek a meccsnek már vége, Fed visszahozta az első szettes játékát, szabadon kezdett ütni, volt, hogy meg is zavarta Rafát. De mindegy volt végül, mivel nem sikerült a lehetőségeket értékesíteni, az AO-s szerva pedig sajnos nem elég hatékony, így törvényszerű volt, hogy előbb-utóbb el fogja veszíteni azt.

Rafa semmi különöset nem csinált egyébként, saját hibahatárán belül játszott, jól szervált, keveset hibázott, a többi már jött magától, Fed elintézte.

Az történt tehát, amit a körülmények alapján meg lehetett jósolni előre, lassú pálya, Fed nem tudja gyorsan befejezni a pontokat, a hálónál Rafa elüt mellette, az ütések erejét elnyeli a borítás, a szerva nem pattan magasra, és nem elég gyors, olyan játékot kell játszani folyamatosan, amit soha máshol, senki ellen. Rafának meg azt kell játszania, amit álmából felkelve is tud, nem kell új taktikán gondolkoznia, nem kell a meccs közben váltania, azt kell csinálnia, amit mindig, az összes meccsükön.

Semmi, ami történt köztük az elmúlt nyolc évben, nem szól másról, mint arról, hogy mit lehet kezdeni a világ valaha volt legjobban pörgetett tenyerese ellen nagyjából hasonló testmagassággal és egykezes fonákkal lassú és közepes lassú borításokon.

Minden innen indult, és mindaz, ami aztán hozzácsapodótt, ebből következik.

De ha őszinték vagyunk, így egymás közt, akkor mindnyájan pontosan tudjuk, hogy mostanra már jóval többről van szó, mint egyszerű technikai jellegű problémáról.

Falakról van szó, korlátokról, démonokról. Olyanokról, amelyek túlmutatnak a teniszpályán, és amelyek legyőzése egy életre szóló feladatot jelentenek majd.

Amikor az ember szurkolni kezd valakinek, általában azért teszi, mert azt a játékot játssza, amit szeret, mert szimpatikus emberileg, mert örömet talál abban, hogy a meccseit nézheti. Ha sikeres sportolóról van szó, az külön főnyeremény, mert néha jó örülni olyannak is, amihez valójában semmi közöd sem volt.

De mindig van egy pillanat, amikor rájössz, azok a démonok akkor is léteznek, ha úgy tűnik, lehetetlen, hogy létezzenek, hiszen miért léteznének, mi oka lehetne rá, mindent megkapott, amit ember megkaphat. És ez az a pillanat, amikor eltűnik a mesehős, amikor megszűnik az idol, és hirtelen megtalálsz valamit, amihez kötődni tudsz, amit jól ismersz.

Ezért fáj ez, még mindig, sokadjára.

Mert szeretnénk hinni, igenis, sikerülhet, nem vagyunk arra kárhoztatva, hogy az úton összeszedett csomagok egy egész életre velük legyenek, jó lenne hinni, hogy nem kell magunkkal cipelnünk őket, egész addig, amíg végleg vége nem lesz.

Valójában nem azt szeretnénk, hogy Fed a pályán győzzön. Azt szeretnénk, hogy győzzön, helyettünk is.

Talán, lehet, hogy sikerülni is fog ez neki egyszer. De ehhez az kell, hogy ne legyenek félelmei többet.

Félelmei, amiknek semmi köze sincsen Rafael Nadalhoz.

Advertisements