Címkék

, , , , ,

Régen volt már, hogy egy sorozat arra késztessen, hogy gondolkozzak rajta, hogy igazán érdekeljen mi fog történni a következő részben, hogy ne csak könnyed, üssük el az időt valamivel szórakozás legyen. Az állandóan jelenlévő tenisz sem tett jót a sorozatnézési szokásaimnak, de ha őszinte akarok lenni, valójában nem a tenisz tehetett róla: egyszerűen eltűntek az általam rendszeresen nézett, jó sorozatok, és nem jöttek helyettük újak, így az utóbbi időben inkább könyveket olvastam. Nem mintha az akkora baj lenne.

Egész egyszerűen annyi történt, hogy végigjártam a sorozatnézők által jól ismert evolúciós utat, aminek a végén már csak azok a sorozatok maradtak, amik nem klisékből állnak, amelyek a pénzszerzés mellett minőséget is adnak, és amelyek nemcsak azért készülnek el, mert új sorozatokra mindig szükség van.

Így meglehetősen lecsökkent azoknak a sorozatoknak a száma, amikhez egyáltalán kedvem van hozzáfogni, de most gyors egymás után kettő olyanba is belefutottam, amelyekre azt mondtam, hogy érdemes volt elkészíteni őket.

Valószínűleg nem véletlen, hogy mindkettő HBO produkció és az sem, hogy a feszesebb történetvezetést és kevesebb üresjáratot engedélyező hét-tíz részes sorozatok közé tartoznak.

Az egyik az idei év kiemelkedő sikere, a Game Of Thrones (Trónok Harca), a feudális társadalmak működését misztikummal keverő tökéletesen kivitelezett egyveleg, kiemelkedő színészgárdával, kellő izgalommal és jó karakterekkel, amely alkalmas lehet arra, hogy egyszer olyan fogalommá váljon, mint a Wire.

De mint mindig, a valóság most is lefegyverezőbbnek bizonyult, mint a kitalált világ, nálam a Generation Kill (Gyilkos megszállás) a csodálatos sorozatok különversenyében kiütéssel győzött, és szépen elfoglalta a helyét a Battlestar Galactica, a Wire és a Firefly mellett.

Nem véletlen persze, hogy mind a Game of Thrones, mind a Generation Kill könyvadaptáció és így mindkettőnek van kezdete és vége (jó, a Game of Thrones-nak valójában még nincsen, de öt kötet már elég ahhoz, hogy a sorozat készítői ne elveszve bolyongjanak a saját maguk által teremtett egyre bonyolultabb labirintusban), a Generation Kill pedig még azzal a plusz tulajdonsággal is büszkélkedhet, hogy valós eseményeken alapuló könyvet vitt a digitális kamerára.

A Generation Kill ugyanis Evan Wright 2003-as könyvén alapszik, aki a Rolling Stone újságírójaként az amerikai csapat iraki inváziója során a tengerészgyalogság elitalakulatával, a felderítő egységgel részt vett a háborúban. (Teljesen pontosan az első hadosztály első felderítő zászlóaljával). Így a filmben szereplő katonák, események valósak és megtörténtek.

Mindehhez hozzátehetjük David Simont és Ed Burnst, akik Wire-t is jegyzik, és pontosan tudod, hogy hét óra tökéletes televíziót fogsz kapni.

De még így is meglepett, hogy mennyire tökéleteset.

Nem most volt, és talán nem is figyeltünk annyira oda rá (már amennyire nem lehet odafigyelni arra, amikor a világ egyik szuperhatalma egyszerűen elfoglal egy másik országot), de képek, érzések és gondolatok mindnyájunkban vannak, ha az amerikaiak iraki jelenlétéről szó van. És ezek a gondolatok ritkán nem a művelet agresszivitásáról, a fogolykínzásokról, az értelmetlenségről, a “mit is értek el ezzel?” kérdés feltevéséről, és a nagy kérdőjelről szólnak, hogy akkor hogyan is tovább.

A sorozat mindennek a kezdetére visz el, arra a pontra, amikor az Egyesült Államok a tornyok által adott indok alapján, az afganisztáni hadművelet vegytisztaságát követően a terrorizmus elleni harcot az egyik legnagyobb olajlelőhelyre és az egyik legkeményebb diktatúrára terjesztette ki, azzal a felkiáltással, hogy nukleáris fegyverek lehetnek Saddam Hussein Irakjában. (Nem voltak, de ezt a fegyverek felkutatásával megbízott katonák még nem tudták. Ha cinikus akarok lenni, ők voltak az egyetlenek.)

Arra a pontra, amikor az amerikai tengerészgyalogság felderítő alakulata elindul, hogy előőrsként feltérképezze a számukra kijelölt stragégiailag fontos utakat, hidakat, épületeket, hogy biztosítsa az utánuk érkező szárazföldi és légi erőknek, az út tiszta, nem várják őket csapdák, ellenséges katonák a hadműveletek lefolytatása közben.

A tengerészgyalogság egy százaléka találtatik alkalmasnak a felderítő osztagos kiképzésre, és mindössze a felük végzi el sikeresen. Elit kiképzést kapnak, mászás, úszás, búvár kiképzés, helikopteres támadás, ejtőernyős műveletek, technikai háttér, tökéletesen felhangolt Ferrarik, akiknek az a feladatuk, hogy vadásszanak. Kevesen vannak, mobilak, csendesek és veszélyesek.

Nate Fick főhadnagy vezeti a Bravo Kettő szakaszt, amelyben az alfa egység vezetőjeként Brad “Iceman” Colbert őrmester a jobbkeze. A hadnagy tiszt, míg az őrmester nem az, ahhoz diploma is kell, “csak” nagyon jó katona. Mindketten ott voltak Afganisztánban, ahol azt kellett csinálniuk, amire kiképezték őket, és jól is csinálták, Colbert fogalom lett, Fick pedig azt hitte, hogy menni fog ez neki. Félreértés ne essék, az eredetileg irodalmi tanulmányokat folytató Fick jó katona, viszont az afganisztáni hadművelet profizmusa elhitette vele, hogy ez a háború, ez a katonaság.

Gyorsan rá kellett jönnie, hogy tévedett.

A Generation Kill elvezeti a hőseit az ország Kuwaittal szomszédos határának átlépésétől egészen a Bagdadba történő bevonulásig, végigköveti őket egy piszkos háborún, amely során a saját katonai vezetőik éltek vissza azzal a rengeteg tudással, amivel a felderítő zászlóalj rendelkezett és amely eredményeképpen a vadászokból közelharcban helytálló taktikai manőver lett.

A részek során fokozatosan bontakozik ki mind a nézők, mind a tengerészek előtt, hogy itt nem lesz felderítés, a feladatuk az, hogy magukra tereljék a figyelmet, hogy lekössék az ellenfél szárazföldi erőinek egy részét, hogy öngyilkos és érthetetlen feladatok sokaságát vigyék véghez, amikhez szükség van minden tudásukra ahhoz, hogy túléljék, miközben a tengerészség fő erői nyugatról elfoglalják Bagdadot.

A sorozat egyik fénypontja, amikor az utolsó részben, miután Bagdad amerikai kézre került, a csapat néhány tagja “felderítést” végez az egyik, szintén amerikaiak által elfoglalt irodaházban, ahonnan előtte elküldték őket, mondván, már foglalt. Igazán csak akkor érted meg, mire is voltak ezek a katonák (bocsánat, tengerészek) kiképezve, mire lettek volna képesek, miért nem tudtak mit kezdeni mindazzal, ami az út közben érte őket. Az elegancia, a hatékonyság, a tisztaság, mindaz, ami teljes ellentétben állt azzal, amit végül csinálniuk kellett, olyannyira, hogy beleszakad az emberbe a lélegzet, hogy mindezt a tudást gondolkodás nélkül feláldozták volna, valamelyik isten háta mögötti iraki város két méter széles hídján, szíriai és iraki egyetemistákkal vívott közelharcban. Mert kevés emberrel akartak sokat sakkban tartani, és ki lett volna erre alkalmasabb, mint ők.

De ha el is tekintünk a felsőbb vezetés döntéseitől, a század mikrokozmosza is fájdalmasan ismerős képet ad, hiszen nem kell ahhoz egy katonai alakulatnál szolgálni, hogy átérezzük a helyzet sajátos viszonyait. Elég hozzá egy félkatonainál. Vagy egy teljesen civilnél, ahol szigorú szabályok és utasításrendszer van.

Hiszen mi is ismerjük a tudatot, ha te vagy a főnök, akkor minden, hozzád beosztott döntéséért felelős vagy, akkor is, ha emberileg nem lehetséges, hogy mindig mindent ellenőrizz, hogy mindig ott legyél. Azt is pontosan tudjuk, milyen az, ha rossz a főnök, ha a beosztottak jobban értenek hozzá, de legfeljebb az marad, hogy a kiskapukat keresve próbálnak kiutat keresni. Vagy azt, amikor a közvetlen főnökért tűzbe tennéd a kezed, de ő is utasításra dolgozik, és sokszor ő sem tehet semmit sem. Vagy azt, amikor a bürokrácia, az adminisztráció felülír minden logikát, racionalitást, és csak azt kérdezed elképedve, hogy de ezt most miért? Hogy a szabályok védenek, de soha nem fognak felmenteni az alól, hogy magaddal hogyan számolsz el. Hogy, ha baj van, a társaság összezár, mert muszáj, mert ha kiderülne, nem lenne tovább, pedig mindenki a legjobbját próbálja adni, erőn felül is, ha kell. Hogy a társaság összezár, mert az, aki nincs benne, sosem fogja megérteni, hogy milyen is ez. A fura Stockholm szindrómát, azt, hogy van egy közös pont, ami összeköt, pedig egyébként aligha ezeket az embereket választottad volna arra, hogy a beszélgetőtársaid, barátaid legyenek. Hogy a szabályok védenek, de csak addig, amíg ki nem derül, hogy rossz szabályok voltak, onnantól kezdve viszont egyedül maradsz (miért nem vetted észre, miért nem gondolkoztál?), és neked kell viselni a következményeket. Hogy egyetlen hiba azt jelenti, hogy nincsen visszaút.

Szóval mindazt, ami óhatatlanul együttjár egy olyan közösséggel, ahol nem vagy a magad ura és ahol gyorsan kell dönteni.

A sorozat annyira jól adja vissza ezt a világot, hogy eljön az a pillanat, amikor elfelejted,  nekik a tét nem pusztán az önbecsülésük. Nem az, hogy sikerül-e gyomorfekély nélkül teljesíteniük dolgozó éveiket, nem az, hogy lesz-e holnap is munkájuk, nem az, hogy lesz-e fegyelmi eljárás, vagy megússzuk, még egyszer.

De aztán jön a “Burning Dog”, és a képedbe vágja, hogy eszedbe jusson, és ne felejtsd el többet.

A sorozat azonban nemcsak a fő motívumok következetes végigvitelében jó, hanem a rengeteg kisebb-nagyobb jelenetben, a szereplőkben, abban, hogy szinte minden mondatát idézni lehetne.

Felsorolni se érdemes őket, és igazából minden részről oldalakat lehetne írni, de ha nagyon választanom kellene, akkor a jelentek közül az egyik Alfa csapat párbeszédét emelném ki, ami során “szinkronizálják” a tolmácsot, a hadnagyot és helybelieket, a már emlegetett egyetlen “igazi” felderítő munkát, azt, ahogy Colbert a Humvee anyósülésén, minden idegszálát megfeszítve, teljes mozdulatlanságban, átkerül egy másik világba, ahol egyszerre hall és lát mindent, ahol Person monológjai, a falevelek susogása, és a bokorban rejtőző fegyveres iraki együtt vannak jelen, a teljes jelenetsort a feltorlódó Humveekkal, és a két oldalról érkező golyózáporral, Colbert elszánt tenniakarását a hátrahagyott bombák mentesítésére, Fick rövid, de lényegletörő utasításáig (nem hagyom, hogy felrobbantsd magad a bagdadi telekárak védelme érdekében), Walt üres tekintetét a gépkocsi vezetőjének adott tökéletes fejlövés után, a párbeszédet, ahogy a hadnagy próbálja körülírni, hogy csak a sivatagot bombázták le hihetetlenül akkurátusan, mert ugyan ott semmi más nem volt, Colbert mosolyát, Person gyorsítókon edzett hiperaktivitását, a közös énekléseket (Simonék jó szokása szerint nincsen zene egyénként a jelenetek alatt), a tartalékosok golyózáporát a Bravo felderítőkre, és ahogy Espera futva, Ray pedig autóval áll eléjük, azokat a jelenetsorokat, amikor befejeződik a küldetés, és mindenki csak azt várja, mikor repülnek haza, és amely során lassan eltűnik az elmúlt egy hónap egymásra utaltsága, a leszűkült, csak a túlélésre koncentráló világba bekúsznak az otthonmaradt családtagok és problémák.

Az, ahogy mindenki szép lassan felveszi a ruhát, amit a néhány hét lecsupaszított valóság után mindig hord: ahogy Nate és Colbert azok lesznek, akik igazából mindvégig végig voltak, hivatásos katonák, akiknek ez csak egy küldetés volt, egy újabb munka, ahogy Encino Man megszűnik zavarodott kisfiúnak lenni és újra az iskolák rettegett, önbizalommal teli hátvédje lesz, ahogy Ray kicsivé és törékennyé válik, aki nem találja a helyét ezek között a fiúk között, ahogy Trombley újra egy fura, jobb tőle tíz lépést távolságot megtartani figura lesz.

A Generation Kill legnagyobb erénye éppen abban keresendő, ahogy ezek az utolsó képkockák megelevenednek előttünk. Mert nem lett volna lehetséges anélkül a színészgárda nélkül, akiket összeválogattak ehhez a sorozathoz.

Eredetileg James Ransone miatt vállalkoztam a sorozat megnézésére, Ransone Ziggy Sobotkája  több volt, mint meggyőző és most sem kellett csalódnom. Ransone az a típusú színész, aki az lesz, akit alakít, érződik minden mondatán, mozdulatán, hogy neki ez nem játék. A sorozat utáni interjúiban is kifejtette többször is, hogy mennyire meghatározó élmény volt számára ez a film.

Stark Sands is tökéletesen hozza Fick a hierarchia és az általa gondolt helyes út közötti vergődését, azt, ahogy megpróbál egyszerre olyan lenni, akire a saját emberei számíthatnak, akire fiatal kora ellenére felnézhetnek, és aki ugyanakkor igyekszik a tisztek tekintélyét megvédeni és közéjük tartozni. Stark portréja alapján teljesen érthetővé válik, hogy az igazi Fick főhadnagy hiába kapott soron kívüli előléptetést Irak után, végül otthagyta a tengerészetet. Ami a tengerészetnek volt igazán nagy veszteség.

De a sorozat kiemelkedő alakja minden kétséget kizárólag Brad Colbert őrmester, és az őt alakító Alexander Skarsgård. Skarsgårdot van, aki Eric Northmanként ismeri, van, aki Stellan Skarsgård fiaként, de egy biztos: a százkilencvenakárhány centis svéd tökéletességébe több tehetség szorult, mint ami egészséges. Persze én imádom az ilyen típusú színészeket, akiken látszik, hogy aprólékosan készülnek egy-egy szerepre, akik karaktert teremtenek, és nemcsak nagyjeleneteket, akik nem akarják az arcodba vágni, hogy látod, Colbert feldúlt!, hanem többet árulnak el a szereplőről a gesztusaikkal és a tekintetükkel, semmint azzal, amit mondanak.

De mindez nem jöhetett volna létre a karizmatikus igazi Brad Colbert nélkül, aki a sorozat során végig találgatásra és megoldások keresésére késztet.

Colbert katona. Tényleg az. Számára a hadművelet nem arról szól, hogy a börtön helyett inkább lehúz néhány évet itt, nem arról, hogy menőnek gondolta azt, hogy lehet lőni, nem arról, hogy ölhessen, legálisan. Colbert felső középosztálybeli amerikai, nem kevés ésszel, és aki hivatásának tekinti a katonaságot. Mi több. Művészetnek. Amit a legújabb műholdas laptoppal, saját tervezésű védőpáncéllal és a mindig új fejlesztésekkel, egyéni és csapatszintű manőverekkel lehet megnyerni.

Érdekes volt látni, honnan indul el Colbert  és hova jutott el a sorozat végére. Amikor először történik meg, hogy a gondos felderítő tevékenységük ellenére a másik kirendelt csapat lemészárolja a kizárólag civilekből álló falut, dühös. Amikor a saját embere lelő két iraki gyereket, mert a parancs az, hogy nincsen parancs, az adott körzeten belül minden iraki kiiktatandó, úgy érzi, ez nem megy neki tovább.

Aztán haladnak előre és megérti: ez egy piszkos háború. Amit más szabályok szerint kell most játszani, mint Afganisztánban. Nem szereti, nem is tetszik neki, de nincs két egyforma harc, itt nincsenek elbújásra alkalmas hegyek, nincsen tenger, van viszont egy élő ország, ahol az ellenség civileket használ fel arra, hogy védje saját magát.

Az utolsó küldetés előtt Flick csak annyit mond, hogy örül, hogy vége. Colbert úgy érzi, számára felesleges volt ez a háború. Mert nem azzal foglalkozott, amire kiképezték, soha nem akart az első harcvonalban küzdő, civilek ellen is bevethető katona lenni. De míg Fick nem volt képes az egész hadműveletet elfogadni, az egész hadsereget elfogadni, de eltérni sem, úgy, hogy az ne minősüljön ellenszegülésnek, addig Colbert figyelmeztető lövés helyett füstgránátot javasolt, és megpróbálta a kilőtt és fel nem robbant lövedékeket mentesíteni. És amíg Fick nem tudta helyretenni magában a történteket, Colbert igen.

Brad számára a háború is olyan, amit lehet jól csinálni és lehet rosszul, ami nem arról szól, hogy valakit gyűlölünk vagy sem, amiben az ellenség kiiktatása a cél, a halott civilek viszont belerondítanak a profizmusba.

A legutolsó részben dühös, hogy a bevonuló amerikaiak tankon játszó gyerekeket lőttek ki, mivel ezzel elrontják ezt a győzelmet, miközben már így is az egész világ utálja őket. Dühös, mert ez amatőr dolog, hiba, amit nem szabad elkövetni, ha háborút vívsz. És azt is pontosan tudja, hogy a háború nem ért véget az ország inváziójával, a munka nagy része még hátravan, és annak sikerességéhez nem mindegy, hogy miként is történt maga az invázió.

Skarsgård biztos kézzel vezet végig Colbert korántsem egyszerű, de annál magával ragadóbb személyiségén, az érzéseken, amiket ritkán mutat ki, a figyelő más-állapoton, a teljes otthonosságon, ahogy a háborúban mozog, a feszültségen, a hozzá beosztottak iránti elkötelezettségén és törődésén, a jéghideg profizmuson, az elő-előbukkanó rendes felső-középosztálybeli amerikain, és a mindezek alatt meghúzódó érzésen, hogy sok minden van itt még.

Düh, magány, talajvesztettség, az, hogy bár számára ez hivatás, amiben nagyon jó, de a többiekhez hasonlóan (Flick kivételével) soha nem lenne képes beilleszkedni és azt az életet élni, amire a neveltetése rendelné. És ezzel pontosan tisztában is van. Mert, mint ahogy Captain America mondta, nagyon nem stimmel akkor valami a fejedben, ha képes vagy teljesen összeszedett és higgadt maradni, miközben lőnek rád. Márpedig Iceman tökéletesen képes erre.

A Generation Kill nem egy egyszerű sorozat, de beszippant, és letehetetlen. Külön pluszt ad, hogy eltelt azóta néhány év, így azt is megtudhatod, mi történt azután, hogy befejeződött a küldetés.

Nem lepődtem meg, amikor megtudtam, hogy a főbb szereplők közül mindenki otthagyta a tengerészetet, egy ember kivételével. Igen, kitaláltátok ki az. Colbert jól látta, nem hadbíróság elé állították őket, hanem kitüntetéseket kaptak, őt kétszer léptették elő azóta, már csak egy fokozat van, és elért a végére, ami egy altisztnek lehetséges (törzsőrmester). Eltöltött két évet az angol tengerészgyalogságnál, kétszer járt azóta Irakban bevetésen.

És még az is lehet, hogy egyszer a tökéletes háború is összejön neki.

Advertisements