Címkék

, , , ,

“Pálinka itt is van, a füvet lenyírom, kifeszítünk egy hálót, az meg úgyis mindegy, hogy ki játszik, nem?”

Nos, azért nem teljesen.

Igaz, újabb kiruccanásunk a tenisz nagybetűs világába meglehetősen furcsán alakult, tekintve, hogy a kirándulás résztvevői, ki ilyen, ki olyan okból, de nem életük formáját futották, aminek eredményeképpen volt olyan nap, amikor fél tízre,  kizárólag EHEC bacilus pusztító céllal, már nem voltunk teljesen józanok (reggel fél tízre természetesen),  és az itthonról érkező, némiképp szánakozó hangvételű, az ismeretlen német döntősökről érdeklődő sms-ekre egy idő után pedig már nem válaszoltam…

Lizi férje a fent olvasható mondat formájában adta tudtunkra, hogy legközelebb inkább ne utazzunk tizenhat órát, ha le akarjuk inni magunkat, van ennek egyszerűbb módja is. Szerencséjére azt nem tette hozzá, hogy beszerez egy életnagyságú Fed posztert is, az illúzió kedvéért.

De sebaj, nem kell ezt mindenkinek értenie.

Nem tudhatja mindenki, hogy a Pecsi – Milos, a Pecsi – TBird és a Kohlsi – LaMonf mérkőzések nyálcsorgatóan várósak voltak, és hogy mennyire megérdemelte Pecsi és Kohlsi, hogy ők játszhatták a döntőt.

És hogy mi az a kilenc plusz egy ok, amiért érdemes elutazni a westfáliai Halléba, hasmenésjárvány ide, visszalépések oda. Még akkor is, ha nem viszel magaddal annyi pálinkát, amennyit csak nem szégyellsz.

A kilenc ok, amiért igen.

Szervezettség. Halle egy kis város. Nagyon kis város. Lakosainak száma elvileg 21.000, de ezen adat pontosságát illetően vannak kételyeim. Ami azt jelenti, hogy a városban nagyjából öt szálló van, amikbe a helyet egy évre előre le kell foglalni a torna idejére. Szerencsére 22 percnyi vonatútra található Bielefeld, amely 300.000 lakossal büszkélkedhet és ténylegesen város kinézete van. Szállodákkal.

Így a nézők döntő többsége és a játékosok egy része Bielefeldben foglalt szállást, de ez nem okozott gondot. Fél óránként jár Hallébe a vonat, külön megállóhelye van a Gerry Weber Stadionnak, ahonnan öt percre van a komplexum. A belépőjegy vonatjegyként is szolgált, valamint Bielefeldben minden közlekedési eszközre használható volt jegyként, a metrótól kezdve a buszig, Igen, Bielefeldnek négy metróvonala van…

A közlekedés és szállás mellett említhetném még a minden nap megjelenő ingyenes tornaújságot, a legújabb eredményekkel, cikkekkel és interjúkkal. Azt, hogy a meccsek előtt tíz perccel a hangosbemondóban szóltak, hogy legyünk kedvesek és foglaljuk el a helyünket a stadionban, mert mindjárt kezdenek. Azt, hogy amikor valaki elkezdett szédelegni a székében az egyik meccs alatt, két percen belül tíz mentős jelent meg.

De összefoglalóan azt is mondhatnám: Halle nem Róma.

Játékosok. Halléban nem akarják a teniszezőket elkülöníteni a nézőktől. Sőt. A torna területén a játékosok nyugodtan mászkálnak, így a spontán teniszezőbe bukkanásra igen magas az esély. Külön kedvencem volt a Hely, Ahol Jó Dolgok Történnek Velünk. Ugyanis a teniszezők szállása közvetlenül a stadion mellett volt, így a stadion és a hotel közötti utat gyalogosan tették meg, tehát egyszerűen csak a megfelelő helyet kellett megtalálni az egyébként bűnrossz kávé iszogatására. A Helynek köszönhetően az alábbi megfigyelesékkel gazdagodtam:

– Troicki szép magas. A szeme is szép. És mindezen tulajdonságai ellenére a fejére húzott kapucninak és a tempónak köszönhetően, amivel azt a néhány száz métert megtette, gond nélkül elérte, hogy senki se akarja megállítani, de lehetőleg köszönni se neki. Lizivel megállapítottuk, ha eléje vetjük magunkat, max. azt értük volna el, hogy kicsit magasabbra emeli a lábait, és átlép rajtunk. A biztonsági őr, aki ki volt mellé rendelve, futva se tudta utolérni, Victor szürke felhőbe burkolózva tűnt el a játékos bejárónál. Hogy aztán két óra múlva kikapjon Berdychtől.

Ha már Troicki, akkor jöjjön egy közös kép Nieminennel. A pandák a bécsi állatkertben hozzájuk képest kispályás kezdők.

– Milos hegyomlásnyi méretű. És nagyon szépen egyenletesen barna. És mint minden rendes húszéves, a pálya és a szállás közötti utat boldog mosollyal az arcán a mobiljába temetkezve tette meg. Mi aggódva néztük, nehogy véletlenül neki menjen valaminek/felbukjon valamiben, mert bármi akadály jött volna szembe, nem vette volna észre, az teljesen biztos. A biztonsági őrnek hasonló gondolatai lehettek, mert néha terelgette, hogy  most akkor erre megyünk…

– Robin Haase.  Nőtársaimnak ajánlom, ha eljutnak egy tornára, és meglátják Robin nevét valamelyik külső pályán, ne habozzanak. És az első sorok valamelyikéért is küzdjenek meg. Fél óra, és a világ sokkal szebb és kellemesebb helynek fog tűnni, hiszen olyan dogokat adott nekünk, mint Robin Haase. Ha pedig van olyan szerencsénk, hogy Milost is mellépakolták a teniszistenek, akkor legyünk nagyon-nagyon hálásak. Az esetleges férfi kísérőket pedig küldjük el addig Rafát nézni.

A teljesség igénye nélkül: láttuk Bopannát a teraszon állva az egyes pályán futó meccset sasolni, Lu borzasztóan magas, van öltönye és egy helyes csaj kezét szorongatta, kb. tíz percünkbe tellett mire rájöttünk, hogy Andrejev mellett állunk már egy ideje, Seppi élőben nagyon fiatal és kölyökképű, viszont szép kockás hasa van. Ez utóbbival az ablakból örvendeztetett meg minket, kompenzálandó, hogy kikapott Hewitt-tól.

Még a szállodánkban is voltak játékosok. Igaz, csak ilyen formában találkoztunk velük:

Hangulat. Minden tenisztornának megvan az arculata, a saját jellemzői:  a római torna zsizsegő, sok fiatallal, rengeteg meccsel, kánikulával. Bázel társasági esemény, szép ruhában, mintha a színházba mennél. Halle számára sem a római, sem a bázeli út nem járható: nincs annyi meccs, mint Rómában, így a meccsek között is le kell kötni a közönséget, és nem egy nagyvárosban van, mint Bázel, nem lehet csak néhány órára, egy-egy találkozóra kimenni. Így egész napos, családi, baráti programnak szervezik a tornát, étkező- és ivóhelyek, ruha- és teniszezközvásárló standok, a gyerekeknek ütögetős hely, este koncert, a meccsek előtt, között pedig Gerry Berry szórakoztat minket…

Az észak-németek nagyon kedvesek és barátságosak, beszélgetni akarnak, ha kell, ha nem, udvariasak és teljesen át tudják magukat adni a szórakozásnak, annak, hogy most kikapcsolódunk, így például DJ Ötzire táncoltak lelkesen a decens középkorú családanyák. Némiképp szürreális, de nagyon szerethető.

Milos (és a Csodálatosan Aaranybarna Páros, bónusz fürtökkel és vakító mosollyal). A kanadai srác 2010 elején 371. volt a világranglistán, jelen pillanatban a huszonhatodik. Az ilyesmire fel szokás figyelni, mert jelez valamit. Élőben most láttam először Milost játszani, és sikerült az első igencsak bizonytalan füves lépéseit megnéznem. Nagyon tündérke volt. Jelen pillanatban Milos füves pályás játékáról nagyjából és egészében ennyi lehet elmondani.

A szervája természetesen kegyetlen, de szerencsére képes volt a feszültebb pillanatokban kettős hibákat és korántsem tökéletes szervákat ütni, tudom, hülyeség, de ennek még örültem is, nincs annál idegesítőbb, ha valaki mindegy, hogy esik vagy fúj, csak úgy üti az ászokat.

Mindhárom meccsén, amit láttam tőle, az események alakulása hasonló volt. Első szett: ó én édes istenem, ez egy teljes katasztrófa. Semmi fogadójáték, túl gyors és túl alacsony neki ez az egész, a nyesett labdák állandó humorforrást jelentenek, a hálójáték csapnivaló, szerva-röptének halvány mozzanatai sem…

Aztán a második szettben mindig történt valami. Jelesül az, hogy egyre több szervát adott vissza, egyre több nyesett labdát szedett fel, a hálójáték is javult, és néha olyan ütéseket ütött, amiknél felszisszentem. A jó értelemben. A gyorsításai, ritmusváltásai pedig az első pillanattól kezdve életveszélyesek voltak, borzasztó ereje van az ütéseinek, ha akarja.

Szóval lehet elkezdeni izgulni, hogy ne jöjjön közbe semmi és úgy fejlődjön ahogy kell, mert akkor…

De elsődlegesen a legfontosabb az, hogy sérülés nélkül ússza meg ezt a füves szezont. Merthogy azok a hosszú és jelen pillanatban rengeteg bosszúságot okozó lábak orrabukós, seggre huppanós módon összeakadtak párszor…

Robin Haase-val pedig induljanak sokszor párosban. Mindenkinek nagyon hasznos dolog lenne.

Federer. A torna első napjaiban egyértelmű volt, hogy valaki nagyon hiányzik innen. És nemcsak nekünk. A plakátok, a hirdetések, a bevásárló zacskók, a rengeteg RF logós ruhanemű, amit az árusok hoztak, mind arról árulkodtak, hogy nagyon vártak ide valakit. Mint ahogy azt Ralf Weber többször és jó hosszan ki is fejtette, a csalódottságát sem palástolva.

Aztán beindult a torna, és a hétvégére már nem volt érdekes, hogy svájciatlanul teltek a napjaink. Legalább is azoknak biztosan nem, akik eljöttek, és megnézték  a meccseket, ugyanakkor van egy olyan sejtésem, hogy a Weber családnak azért számított, tekintettel arra, hogy egyik nap sem volt teltház, ami egyéb esetben nyilván nem fordulhatott volna elő.

Fed racionális döntést hozott, tavaly itt Halléban sérült le és erre rá is ment a Wimbledonja, nyilván szüksége volt az idei RG után erre az egy hét pihenésre. Ugyanakkor sajnálhatja is, mert nagyon szeretik itt, és mire vasárnap felemelte volna a kupát, addigra az RG minden jó és rossz emléke csak a távoli múlt lett volna.

Bár az is igaz, ha némettel játszott volna, nem kérdés, kinek szurkolt volna a közönség.

Gerry Berry.  Gerry magas. Esetlen. Nagyon hülye. És nagyon szőrös. Gerry a torna plüssmackó kabalaállata, aki járja a tornát, ajándékokat lövöldözik a meccsek előtt, autogramokat osztogat és végtelenül jól érzi magát.

Első nap még nem tudtam, mekkora megtiszteltetés ért, amikor Gerry jött velem szemben és egyenes léptekkel hozzámjött, átölelt, majd lelkesen integetett. Hál istennek a többiek fuldokoltak a röhögéstől, így nem készült fényképes bizonyíték az esetről. Mindenesetre tekintve, hogy nem igazán vagyok az ötéves korosztály, arra a következtetésre jutottunk, hogy biztos a csilivili új RG-s Fed felsőm miatt történhetett mindez, nyilván úgy gondolta, hogy az RF cuccosoknak szükségük van egy ölelésre. Sok munkája lehetett szegénynek aznap…

A Felső.

Később, miután megtudtuk, hogy Gerry a torna sztárja, mindent megtettem, hogy sikerüljön képet készíteni róla, persze, kiszúrt minket, és rögtön le is akarta nyúlni a kekszünket. Cinnouse pedig már nem úszta meg a fényképet sem.

 

És ezzel megragadnám az alkalmat, hogy betegyem a torna hivatalos dalát is, amit minden meccsen meghallgathattunk és amit Aura Dione a döntő előtt személyesen is elénekelt nekünk:

http://www.youtube.com/watch?v=0HMP5u–xqQ 

És ami miatt már a második napon tudni szerettem volna, hogy mit is vétettünk.

Kohlschreiber. PEHK-nak nem volt jó éve. Visszacsúszott a ranglistán a 49. helyre, nem alkotott maradandót sem a GS-eken, sem az ezreseken, sérült volt, formán kívül. És nagyon-nagyon szeretett volna Halléban jól szerepelni. Hiszen Kohlsi még igazi füves pályás teniszt játszik, ért hozzá, a vérében van. A sikerre pedig nagy szüksége van mostanság.

Az egész tornán ő volt a legösszeszedettebb, nem voltak hisztik, nem voltak kikapcsolások, nem volt dühöngés, csak az a végtelen elszántság, amit a nézőtérről is pontosan érezni lehetett. Hiába játszotta Monfils a legtökéletesebb alibi füves játékot, amihez eddig szerencsém volt, hiába nyavajgott és játszotta el a nagyhalált (teljesen feleslegesen, Roger Rasheed szenvtelenül, az érdeklődés legkisebb jelét sem adva üldögélt tovább), Philippet nem zökkenthette ki semmit sem. Küldte a 200-as ászokat, építette a pontokat, nyesett, és az egykezes fonákjával boldogsággal öntötte el a szívemet.

A döntőben pedig, amikor már látszott, hogy Pecsi a sérülése miatt nem versenyképes, nem csapta le 4P 140-es első szerváit, próbált úgy játszani, hogy mégis valami meccs-szerű legyen és hogy ne okozzon a másik Philippnek szükségtelen megaláztatást. Nagyon emberi volt.

Ahhoz került a kupa, aki azt a legjobban megérdemelte.

A csapata pedig, Miles Maclagannel az élen, ott volt minden meccsén, tapsoltak, biztatták, Kohlsi & Patrick (a német Davis Kupa kapitány) feliratú egyenpólóban mászkáltak, végig mellette álltak és megtettek mindent, hogy tudja, nekik senki más sem számít. Nagyon szimpatikusak voltak.

Petzschner. Vannak olyan kérdőjelek a teniszben, amikre valószínűleg sosem kapunk választ, 4P számomra ezen kérdőjelek közé tartozik. Az első alkalomtól kezdve, hogy láttam egy meccsét, teljesen elbűvölt: két homály ütést követett egy-egy olyan, ami láttán még Fed is csak morogna. Csodálatos keze van ehhez a játékhoz, nagyon hatékony szervája, és igazából fogalmam sincs, hogy a torna kezdetén miért tanyázott éppen a 71. helyen a ranglistán. Persze, a feje…

De ezen a tornán ennek sem láttam jelét. Jó, Milos ellen kettőben kellett volna győzni, de rendben van, Milos második szettes feljavulása váratlanul érte, elnézzük ezt neki, egyébként a fontos pontoknál nem hibázott, bréklabdáknál jöttek az ászok, semmi jele nem volt annak, hogy Pecsi ne tudna erős lenni fejben, ha úgy tartja kedve. Igaz, megtévesztő, mert néha méltatlankodik, sokszor “beszélget” a közönséggel, de ez csak a látszat, dörmög egy sort, és üt egy foghatatlant.

A Berdych elleni meccsen nem volt kérdés, ki lesz az, akinek sikerül elveszítenie a meccset, pedig TBird  megtévesztően nyugodt, nem dumál, aztán egyszercsak minden előzmény nélkül összeomlik, elveszíti a szerváját, senki sem tudja, hogy miért, majd hosszan cirkuszol egy újra nem játszott pont miatt. Ami alatt Pecsi szépen leült az egyik vonalbíró székébe, majd röhögve hozta a szerváját.

Talán a döntő megadta a kérdésre a magyarázatot. Teljesen fej-fej mellett haladtak Kohlsival, és a szett végén már látszott, hogy ebből egy nagy meccs lehet, mindketten nagyon akarják, mindketten jó formában vannak, és kevesen fog múlni.

Ez a kevés aztán egy nagyon megküldött Pecsi szerva lett, ami miatt újra jelentkezett a makacs hátsérülése, és már a TB-t sem tudta normálisan befejezni.

De ettől még ez az a torna, ahol Pecsi érezheti, milyen is sztárnak lenni.

Füves pályás tenisz. Öt hét. Nincs ezres torna. Nincs ötszázas. A férfiaknak gyakorlatilag vagy Halle, vagy Queens. Majd Wimbledon. Pedig meg kellene őrizni ezt a játékot, hiszen ezen a borításon kezdődött. És magát a játékstílust sem lenne szabad hagyni, hogy eltűnjön. Mert a füves pályás játék nem az, hogy az alapvonalról ütünk és ütünk, és majd történik valami. Nem, az az, amit Kohlsi és Pecsi játszottak a döntőben. Ahol igen, 4-4-ig nem sok minden történik, már ha azt nem érezzük, hogy ez a szervateljesítmény azért nem egy ujjgyakorlat, azonban onnantól kezdve minden pont egy harc, és nem lehet hibázni, mert nincsen javítási lehetőség. És ahol a háló is a játék fontos eleme, nemcsak egy szükséges rossz, ami felett át kell ütni a labdát, ahol a nyesésnek külön kulturája van, és ahol villámgyorsan le lehet zárni a pontokat.

A torna elején a többség még füves szezon eleji formában volt, nem találták el az ütőerőt, a labda szállt, ki a pályáról, hiszen ez nem salak, itt kisebb erővel is repül a labda, ugyanakkor a fű elnyeli a pattanást, és hajolni kell, mélyre. Az első körökben csak fokozódó pálinka mennyiség mellett voltam képes végignézni a salakpályás tenisz fűre történő átültetésére tett kétségbeesett próbálkozásokat, de a hétvégére helyükre kerültek a dolgok, a négy elődöntőbe jutott teniszezőből három pontosan tudta, hogy hogyan kell ezen a borításon játszani. És ahogy elnéztem, Monfils is tudhatná, mert minden adottsága és tudása megvan hozzá.

Szükség van erre a fajta teniszre is, szeressük egy kicsit jobban.

Plusz egy, Hallén kívüli ok, amiért igen.

Berlin. Ha már Németországban jár az ember, érdemes a fővárosban is szétnézni, mégha csak néhány óra erejéig is. Kevés olyan hely van, ahol ennyire kézzelfoghatóan, minden macsakőben és üvegtáblában érezni lehet a XX. századi borzasztóan zavaros és sokszor szégyellni való európai történelmet, mint itt.

Több mint húsz év telt el az egyesítés óta, de még mindig érezhető a sokszor emberfeletti törekvés, hogy a régi, a Monarchia-beli épületekre és a párizsi fényűzésre emlékeztető, hatalmas méretű palotáikból, a számunkra szintén ismerős betonháztömbjeikből és az elmúlt évtizedekben felhúzott csupa üveg felhőkarcolóikból, rengeteg ötlettel és energiával összehozzanak valami egységeset, egy olyan fővárost, ami megőrzi és nem titkolja mindazt, ami volt, de ugyanakkor büszkék is lehetnek rá. Borzasztóan nagy feladatnak tűnik, és nem tudom, mennyi idő kell ahhoz, hogy sikerüljön. Ha egyáltalán sikerülhet.

A szokásostól eltérő, de ennek ellenére megrázó Holocaust-emlékmű.

 

Ami megmaradt a volt Gestapó főhadiszállásból.

Emlékek az egyik legvalószerűtlenebb hideg fejjel született politikai döntésről, amit valaha hoztak.

 

Idősíkok együtt.

Mi is megjelenünk, sokszor. Amikor az ember a “nagyok” zászlói mellett a Brandenburgi Kapunál látja a mi zászlónkat is (csakúgy mint Bécsben, ahol az egyik legszebb és legközpontibb épület a magyar nagykövetség), azért elgondolkozik, hogy talán, nem mindig azon van a hangsúly, amin lennie kellene. Hogy vannak olyan részei a magyar történelemnek, amik nagyon fontosak voltak (nemcsak nekünk), és amik elsikkadnak, nem kapnak elég figyelmet, az ezer éves balsors mellett nem váltak a tudatunk részévé. Pedig, lehet, jobb lenne, ha azzá válnának.

Emléktábla a Reichstag oldalában.

A végére pedig a dal, ami elmond mindent, amit tudni érdemes:

http://www.youtube.com/watch?v=V66cr41DNnM

És egy ok, amiért nem.

A Stadion. A teniszstadionok meredekek. Méghozzá nagyon azok. Kivéve a Gerry Weber Stadiont. Azonban gyorsan kiderült, hogy ez nem előny, hanem hátrány. Hiszen minél meredekebb a nézőtér, annál kevesebb dolog lóg be a látómezőbe. Míg itt bizony a centerpályán az az eddig még nem tapasztalt helyzet állt elő, ha magas ember ült eléd, forgolódás, nyaknyújtogatás és egyéb trükközések következtek. Sajnos a helyzet a lentebbi ülőhelyeken sem volt jobb, a stadion kiképzése  egész egyszerűen nem megfelelő, és ez  alapvetően tudja befolyásolni a nézői élményt.

A döntő cinnouse szemszögéből.

 

Azért ez nem tökéletes…

Reklámok