Címkék

, , , , , , ,

Nem volt egyszerű dolgom, amikor leültem a gép elé, és felírtam a poszt eredeti címét: 2010: A legjobb meccsek. Merthogy ilyenkor az ember azokra a találkozókra gondol, amelyeknél nem lehetett felállni a képernyő elől, hiszen akkor lehet, hogy lemaradtál volna egy labdamenetről, azokra, amelyeknél megszűnt a külvilág, és a telefont se vetted fel, azokra, amelyek haladtak előre, és egyszercsak tudtad: ez már nemcsak a sportról szól.

Nos, idén, nem volt sok ilyen meccsünk.

Ezért változtattam egy kicsit a játékszabályokon: nemcsak azok a meccsek kerültek be a legjobbak közé, amelyeken mindkét fél a legjobbját hozva írt egy darabka tenisztörténelmet. Idén olyan meccsek is vannak, ahol csak az egyik résztvevő teljesítménye volt olyan, hogy meg kell róla emlékezni, vagy maga a  meccs bírt olyan jelentőséggel, színvonaltól függetlenül, hogy emlékezni kell rá. És olyan is van, ami csak nekem volt egyszeri és megismételhetetlen.

Időrendi sorrendben lássuk tehát azokat a meccseket, amelyek szerintem 2010-ben a legemlékezetesebbek voltak.

1. Bár volt egy-két jó meccs útközben is (Delpo-Blake, Delpo-Marin, Fed-Kolja), az idei Australian Openről igazából egy meccs az, amit érdemes megemlíteni: a döntő. Egyrészt mert az a két teniszező találkozott rajta, aki az utóbbi néhány évben a keménypályás játékot uralta, másrészt mert a 16, akárhogy is nézzük, elég szép szám. Tegyünk hozzá mindehhez egy gyakorlatilag tökéletes produkciót abban a témakörben, hogy hogyan kell a 2000-es évek végén szabadtéri keménypályás teniszt játszani, valamint egy nagyon emberi pillanatot valaki olyantól, akit eddig inkább a tartózkodásáról  ismertünk meg, és már is kész van egy klasszikus meccs.

2.  Három elveszített Masters-döntő után, életének 31. évében Ivan Ljubicsicsnak sikerült, ami a legtöbb teniszezőnek sohasem: ezres tornát nyerni. Djokót, Rafát és Roddickot verve. A döntőben két TB-ben, mert hát hogyan másként. Jó érzés azért, hogy néha a munka és a kitartás eléri a megérdemelt jutalmát.

3.  Róma. Első kör. Ernie. Fed. Mert ekkor láttam először Fedet élőben játszani. Mert ez volt életem első ezres tornája élőben.

4. Vannak olyan rekordok, amelyek kilépnek azon sportág keretei közül, amelyben születtek. Fed megszakítás nélküli GS elődöntő-sorozata például ilyen. Idén megszületett a végleges eredmény: 23-nál állt meg a kilométeróra. Azt hiszem, nem jósolok merészet, ha azt mondom, ez lesz az a Fed-rekord, ami a legtovább fog megmaradni. A történetnek az az ember vetett véget, aki egy évvel ezelőtt, ugyanígy Roland Garros Szent Salakján vitt véghez valami olyasmit, ami sokáig elképzelhetetlennek tűnt. Bo, a Vérivó, csakúgy mint egy éve, most is lézerpontosságú ütéseivel, és az első pillanattól egyértelműen érződő akarattal, hogy ő innen győztesként fog lejönni a pályáról, megismételte az egy évvel ezelőtti bravúrt: pontot tett egy fantasztikus karrier egyik legfontosabb fejezetére.

5. Ha az idei AO döntő azért került fel a listára, mert a “hogyan kell szabadtéri keménypályás teniszt játszani?” szócikk mellé egy az egyben be lehetne illeszteni, az RG döntő a “hogyan kell salakpályás teniszt játszani?” szócikk mellé tehető be ugyanígy. Rafa az idei Roland Garroson felvonultatta az összes eszköztárát, ami a salakon rendelkezésére áll, majd a döntőben megkoronázta a hibátlan salakszezonját egy tökéletes produkcióval. Sokat jelentett neki.

5. Az utóbbi években Wimbledon mindig megajándékozott minket egy-egy felejthetetlen mérkőzéssel. Most sem volt ez másként, ugyanakkor arra azt hiszem nem sokan fogadtak volna, hogy ez a meccs már az első héten bekövetkezik, és a szereplőket Nicolas Mahut-nek és John Isnernek fogják hívni. Három napon keresztül próbálták eldönteni, hogy ki jut a harmadik fordulóba, végül 70-68-cal Isnernek sikerült ez. A meccs minden létező rekordot megdöntött (a legtöbb gém (183), a leghosszabb időtartam (11 óra 5 perc), a legtöbb egy meccsen ütött ász (Isner, 113), a legtöbb egy meccsen nyert pont (Mahut 502 pont), de nem is ez a lényeg. Az egyetlen olyan meccs volt az évben, ami útközben többé vált, mint egy egyszerű teniszmeccs.

6. Fed éve az AO után nem alakult túl fényesen: Bagda, Berdych, Gulbis jelentették a végállomást Indian Wellsben, Miamiban és Rómában. Volt még egy Montanes, és egy Hewitt elleni vereség is, valamint mind a Roland Garroson, mind Wimbledonban a legjobb nyolc jelentette a végállomást. Fed levonta a következtetéseket: új edzőt fogadott Paul Annacone személyében, és teljes erőbedobással készült a keménypályás szezonra. Torontóban pedig gyorsan elérkezett az idő a nyáron-ősszel bemutatott revans-sorozat közül az elsőre: az utolsó két meccsét elveszítette az élete szezonját produkáló Berdie ellen. A mérkőzés az első volt azok közül, amikor a lassan kialakuló új stílusban játszó Fedet láthattuk, és az első az évben, amelyen a döntő szettben brékhátrányból, meccslabdáról, TB-ben tudott nyerni. Kétségkívül forulópont volt mind Fed, mind Berdie évében, csak nem ugyanabba az irányba indultak el… És mindemellett azon kevés meccsek egyike volt, amikor mindkét fél végig jól játszott, és izgalmas, színvonalas szórakozást kínált a semleges nézőknek is.

7. Rafa idén új szintre emelte a karrierjét: egy évben három GS-t igen ritkán szokás nyerni, és mindezt tette úgy, hogy Flushing Medowsban a legutolsó, eddig még hiányzó GS trófeát is begyűjtötte: mindössze a hetedik teniszező a sportág történetében, akinek sikerült ezt véghezvinnie, és csak a harmadik, aki három, különböző borításon érte el ezt a teljesítményt. Maga a döntő a szokásos New-York-i szenvedés miatt /esik az eső, vasárnap helyett hétfő, és még akkor is megszakítással/, nem sikerült úgy, ahogy azt maga az esemény megérdemelte volna, de ettől függetlenül a puszta tény, hogy egy karrier slam utolsó állomása volt, azonnal klasszikussá tette.

8. Majdnem 11 hónapot kellett várnunk arra, hogy olyan meccs szülessen az évben, amely amiatt lett emlékezetes, mert megvolt benne minden, ami egy igazán jó és többszörvisszanézős meccshez kell: két nagyon jól játszó játékos, akik közül az egyik ráadásul hazai pályán lépett fel, végig magas színvonal, izgalom, mindkét játékosnak nagy tét, és a különlegesség, ami abból adódott, hogy olyan játékot láthattunk, ami mostanság sajnos a ritka kivétel: igazi gyors, fedettpályás teniszt. Llodra és Söderling három szetten keresztül mutatták be azt a rengeteg mindent, amit a fedettpályás teniszről tudni lehet: Llodra szervált, Robin szervált, Llodra hálózott, Robin tenyerest ütött. Mika a már-már archaikusnak ható teniszének minden szépségét és hatékonyságát, Robin pedig a kétezres évek minden jegyét magán viselő, de ugyanannyira hatékony teniszének erejét és eredményességét. Az év meccse nálam.

9. Az idei Mesterek Tornája sajnos nem lógott ki az utóbbi időben megszokottak közül: fáradt, fél lábbal már pihenő teniszezők nem túl fényes alakításait nézhettük. Ami miatt az idei WTF mégis említésre méltó, az egy ember teljesíménye. Fednél ugyanis összeállt négy hónap megfeszített munkája, és öt meccsben bemutatót tartott a fiataloknak arról, hogy hogyan is kell fedettpályás, keményborítású teniszt játszani. Gyakorlatilag valamennyi meccsét betehettem volna ebbe az összefoglalóba és igazából nem is lenne szabad szétszedni őket: Ferrer, Söderling, Murray, Djokovic és Rafa is ugyanazt kapták, és ugyanúgy nem tudtak mit kezdeni vele. Két meccset emelek ki mégis: az elődöntő és a döntőt. Djokó élete egyik legnagyobb verését kapta és mégcsak meg sem lepődött rajta. Ritka hogy egy top 5-ös ilyen nagyon megverjen egy másik top 5-öst.  Az, hogy ekkora különbség legyen köztük. Egyébként a Fed-Djokó rivalizálás a háttérben meghúzódva, de egyre nagyobb jelentőséget kapva az év rivalizálása volt. Ötször játszottak egymás  ellen, ez utolsó alkalmat kivéve mindig kicsin múló, kemény, küzdelmes meccseket. És úgy gondolom, hogy jövőre is folytatni fogják.

10.  Az év első nagy tornájának döntője minden kétséget kizáróan méltó nyitása volt a 2010-es teniszévnek. Úgy volt stílszerű, hogy az utolsó is az legyen. Rafa és Fed az utóbbi években egyre kevesebbszer találkoztak egymással, és szembe kell néznünk a ténnyel: az ő párbajuk egy ideje már túl van a csúcsponton. Így manapság már másként áll hozzá egy-egy Fed-Rafa meccshez az egyszeri néző: egyszerűen csak örül, ha találkoznak néha egymással, mert azért az ő meccseik még mindig Eseménynek számítanak. Maga a meccs tehát már csak emiatt is különleges volt. Az, hogy Fed nyerte meg, adott egy kis színt ennek az egyébként egyértelmű évnek, és azt eredményezte, hogy Rafának még maradt miért küzdenie: a Mesterek Tornája trófea még hiányzik. Magán a meccsen egyébként nem történt semmi olyasmi, ami ne történt volna a legutóbbi két egymás elleni fedettpályás meccsükön: kétségtelen Fed-fölény.

Nos, ezek voltak azok a meccsek, amiket én leginkább említésre méltónak találtam. Volt olyan, amit kihagytam?

 

Advertisements