Címkék

, , , , , , ,

Kezdeném a komolyabb gondolatokkal, azokból van kevesebb… 🙂

Rant indul. Szóltam. Nyugodtan ugorjatok a fotókra.

Na. Azt sajnos nem fogom tudni soha megérteni, miért ad ki valaki x ezer forintot egy jegyért, ha az estéje felét a büfében akarja tölteni sörözéssel, ahelyett, hogy nézné a meccseket, de végülis mindenkinek szíve joga erről határozni. Amíg nem mások előtt (előttem) vonulgat el 4-5 fős csoportokban, pont közben, 20 percenként. És itt nem elszigetelt esetekről van szó, az egész szektorunk folyamatosan nyüzsgött – B-vel szólva, aki mellettem ült: “hihetetlen, a 22 ezres Arthur Ashe-ben nincs ekkora jövés-menés”. Ebből kifolyólag nem sikerült például semmit hallanom/látnom a Bo Carllal vagy Matsszel készült mini interjúkból (sem) – a többségnek úgy tűnik, nem ér annyit a játékos vagy a többi néző, hogy 10 percet még várjon a ***** perecére. Miért vagyok meglepve… Meg vagyok? A legédesebb az az úriember volt, aki miután kábé harmadszor mászott keresztül rajtunk 5 percen belül, még be is szólt, amiért nem tapsikolva engedtem neki szabad utat, hogy “hát valahova csak le kell ülnie az embernek”. Ja, gondoltam, le, persze. Csak felállnia nem lenne muszáj. Na, róla például fél órával később kiderült, hogy 1 blokkal odébb lenne a helye igazából.

Rejtély

Persze a konstans vándorláson az sem segített sokat (bár fogalmam sincs, lehetne-e másképp csinálni – tudom, “fikázni könnyű, alkotni nehéz”), hogy autogrammot minden meccs után kb 25-30 percig osztottak a játékosok, szünet viszont alig volt a mérkőzések között, tehát ha valaki vállalkozott a nagy kalandra, és nekivágott az autogrammszoba bevételének, az minimum a következő találkozó felét lekése. Vagy az előzőét, ha nem 200. akart lenni a sorban. Mondanom sem kell, 200 ember nem nagyon megy le 20 perc alatt, szóval mi jobb híjján arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy inkább nézzük a játékot, mint hogy arról is lemaradjunk meg Bot se sikerüljön az autóba tuszkolni és hazavinni.. Csak mellékesen, mert megtudtam, hogy ilyesmi is létezik: párnát nem kaptunk, és ki se akarom számolni, mennyiért árultak volna holmi “100 oldalas nagyon szép kiadványokat”… 😉

Viszont. Szerintem jót tett a TC-nek, hogy egynaposra zsugorodott, a hangulat szempontjából legalábbis egyértelműen, a biztonsági őrök kifejezetten jófejek voltak, ezúttal a fényképezőgépeket sem akarták már a bejáratnál elkobozni, és elszántan igyekeztek legalább valami viszonylagos rendet kialakítani a nézőtéren (lásd fent), de hát a legnagyobb fegyvertény ugye nyilván Bo és Tomas ideszervezése volt, amit azért elég nehéz lesz a jövőben überelni. (Megdicsértem Tarit, kérem a naptárakban rögzíteni.) De talán nem lehetetlen… 😉 B-vel mi Maratot javasoljuk ebből a célból, aki hallja, adja át! 🙂

Sajnos a meccsek során figyelmünket erősen elkerülték a teniszszakmai (muhaha) szempontból említésre méltó kérdések, mert hát ott volt Mats hasa, Bo lába, Lucie Safarova meg ilyenek. Alább következnek a fotók (kattintásra nagyíthatók, azt hiszem), a minőség nem kifogástalan, de ahogy gimis földrajztanárom mondta volt: “jobb a dia, ami saját élmény”. Ennek szellemében enjoy, egyúttal köszönöm Sue-nak a hozzájárulást! 🙂

Ági és Marci nagyon helyesek voltak együtt, én becéloznám a Hopman-kupát…

Igen, twitterezésre is kényszeríteném őket, igen, akarok egy magyar Robi/Mari-sztorilájnt!

Fucsovics-Wilander-csapatmunka:

“Come on junior, harder, harder!”

Ahogy Balu mondta, a “pedagógia lényege a szigor”… 🙂

“Egy jó ütés nagy csodákra képes, kitüntetés, csillagokkal ékes, hálás lehet az, kit Balu nevel… és laposra ver…”

“Öreg róka vagyok én már, fiam!” / “Én meg fürge róka…” (kép: Sue)

Hát ja, ebben a korban (sic!) már nem árt, ha az ember megnézi, hova lép…

Az “ebben a korban” témánál maradva… “Andrea néni” (© Gundi):

#ebbenakorban

Bahrami kezéhez szerintem hozzánőtt az a labda…

Ezért a képért meg nagyon irigylem Sue-t:

A legcoolabb fotó, amit az este folyamán készítettem, avagy hogyan tékozlom (kockás) hasakra (#ebbenakorban) a tehetségemet (nem akarjátok tudni, hány szervát fényképeztem le hozzá lol):

Mats egy feltételezhetően igen térdbarát manőver közben (és a szezon legjobb Lacoste-outfitjében):

Elmondanám, hogy a fiatalember Sue első  képén épp lecsap Marcinak…

(Megpróbáltam felidézni egy lecsapást a kisfú x 2 éves koromból, az eredmény megalázó.)

Pantomimtenisz, Mansour & Mats (by Sue, én):

Ivan Lendl lábai:

Sajnos a jó Ivan különösebben nem ihletett meg, viszont a nap (verbális) poénja egyértelműen az övé volt. Gundel Takács azon felvetésére, hogy tudniillik milyen érdekes, mennyire emlékeztet Ivan egykori önmagára, mégis mi a titok, hogy őrizte meg a jellgzetes Lendl-stílust, a következő választ adta: Well… how could I change my style?

Hivatalból…

Ezt előlem kitakarták a HÁÁÁÁTAK (logikusan tehát szintén Sue):

Hú, mennyi minden, és még Boról szó se volt… 🙂 Tehát Bo, aki, mint megtudtuk, azért érkezett Budapestre, hogy szórakoztassa a közönséget… Ezt állítólag ő mondta… Nekünk valahogy nehezünkre esett elhinni, hogy a mi kis Vérivónk ilyen küldetést vallana a magáénak, de tény, hogy aranyos volt. Még mosolygott is. A labdaszedőkre, például. Sajnos kép pont nincs róla, de… komolyan! Amíg mi B-vel olvadoztunk a gyilkos pillantásoktól meg a vízfakasztó tenyeresektől, és aggódtunk, hogy valami baja van a lábának (kicsit mintha túlságosan is óvatosan terhelte volna), mögöttünk többen látványosan szenvedtek, és követelték vissza az igazi teniszezőket, akik négy labdával a kézben adogatnak szép íveseket, és gyakrabban ütnek tweenert, mint tenyerest. Nem mintha lett volna bármi kifogásunk a tenisz labdazsonglőr szakosztályának működésével kapcsolatban, sőőőt, de… értitek… mégis, mire számítottak? 🙂

Bo szervál, fogad és… jaj annyira szeretlek, Bo, csak kerüld el Rogert…

Bo – a változatosság kedvéért – labdára vár…

Ezt se láttam:

Bördi in motion:

És csak úgy:

Lucie. Edző. Tomas nem érti…

Móka, kacagás –  2 szögből…

Nem azért, Krump, de mutass másik blogot 360 fokos photo coverage-dzsel… 😉

És hogy is lehetne poszt nélküle… 😉

Advertisements