Címkék

, ,

Ígértem (vagy inkább fenyegettem vele 😉 ) egy SupNat/Jensen bejegyzést, egy kicsit megkésve, de most pótolom 🙂

Az apropó megvan hozzá (bár egy kis Jensenhez ilyesmi nem kell 😉 ), tegnapelőtt ugyanis lejátszották a sorozat záróepizódját.

Igen, nem elírás, tudom, hogy lesz hatodik évad, de már Kripke nélkül, és igazából csak azért, mert elég pénzt tudtak fizetni Jensennek, hogy maradjon.

De a sorozat a Swan Songgal gyakorlatilag véget ért.

Tudom, lesz majd hőbörgés, hogy mennyire gagyin zárták le az Apokalipszis témát, meg a Dean-részleg ki lesz akadva, hogy Dean nem játszott komoly szerepet végül a történet megoldásában, és a fanboyok majd pontokba szedik az ellentmondásokat, hiányosságokat, amik a történetben voltak, de én nem teszem ezt.

Mert ez egy nagyon jó rész volt, és bátor lezárása ennek az öt évnek, amit együtt töltöttünk a Winchesterekkel.

A tovább után folytatom, vigyázat spoileres, aki még nem látta az utolsó részt, az ne nagyon menjen tovább.

Számomra a SupNat sohasem a logikus történetvezetésről szólt, ilyesmivel nem nagyon büszkélkedhettek, persze, ott volt az a mitológiai maszlag az eleve elrendeléssel, Sam félig démon mivoltával, az angyalokkal, az újjászületéssel, és ha kedvem lenne hozzá, bármelyik részét a darabjaira tudnám szedni, de sohasem ez volt a lényeg.

És a Swan Songban sem ez volt a fontos, aminek Kripke és társai nagyon pontosan a tudatában voltak.

Az egész történet úgy kezdődött, hogy ott volt Sam, akit meglátogatott Azazel hat hónapos korában, kapott egy kis démonvért, és innentől kezdve az ő vívódása, a kérdés, hogy maradhat-e valaki ember, úgy ha közben valójában démon, és az út, amit a végső leszámolásig be kell járnia, lett a történet középpontja.

Vagy pontosabban: lett volna.

A SupNatot én csak a negyedik évad felétől kezdtem el nézni, majd egy huzamban bepótoltam az első három évadot, és végtelenül fura volt látni, hogy a sorozat elején Sam volt a központi figura,  szemmel láthatólag ő lett volna az, akiért izgulni kellett volna, aki a történet mozgatója lett volna. Aztán ez másként alakult. Elég gyorsan egyértelmű lett ugyanis, hogy a szereposztás félrement olyan szempontból, hogy Jensen sokkal-sokkal jobb színész, mint Jared, akinek még az is rengeteg munkájába fog kerülni, hogy egy tisztességes iparos váljon belőle (félreértések elkerülése végett: bírom Jaredet, nagyon magával ragadó egyéniség… a vásznon kívül 🙂 ).

A sorozat elején Dean elég egysíkú volt, a gyakorlatias, de nem túl okos, jóhumorú báty másodhegedűs szerepe volt ráosztva, de JA, mint a jó színészek általában, rendelkezett azzal a képességgel, hogy karaktert teremtsen, a kevésből is, akár a semmiből is.

És Dean Winchester az egyik legemlékezetesebb sorozatkarakter lett, aki az elmúlt évtizedekben a kisképernyőre került.

Persze, JA nem volt olyan jó a kezdetekkor, mint most, ahogy haladt előre a sorozat úgy tanult, úgy fejlődött, egészen addig, hogy mire elértünk a Swan Songhoz fájdalmasan egyértelművé váljon: túlnőtt ezen a sorozaton.

Hál’ istennek, Kripke nem volt szívbajos: amikor látta azt, ami a képernyőn történik, valamint a közönség reakcióját, gyorsan váltottak: az első évad végétől kezdődően Dean került egyre inkább a központba, Jensen alá írtak az írók rendesen, és ne essen senki se tévedésbe: Sam démoni kalandjai ide vagy oda, a második évad elejétől kezdődően a SupNat Dean története. És ezen nem változtat az sem, hogy Michael talált egy másik porhüvelyt.

Mert mi történt itt a végén?

Dean a második évad kilátástalanságában megpróbálta a lehetetlent: felül akarta írni a halált. Tette mindezt úgy, hogy elkövette az egyetlen bűnt, amit az embernek soha nem szabad elkövetnie, amikoris lemondott az egyetlen dologról, ami az övé: a lelkéről. Hogy mi vezetett ehhez, egyértelmű volt: Deannek voltak álmai, szeretett volna ő is valaki lenni, de nem lehetett: egy, a felesége halálán túllépni nem tudó apa, és egy nagyon kicsi, segítségre szoruló testvér mellett erre nem volt lehetősége.

Dean jó vadász, szereti az adrenalint, ösztönösen megy neki a dolog, de valójában sohasem ez volt ő. Míg Sam minden erejével igyekezett otthagyni a vadász-életet, miközben már az első perctől kezdve esélye sem volt erre, sőt, valójában ő volt az ok, hogy egyáltalán ezt az életet élik, és miközben sohasem volt az, aki boldog lett volna egy 9-5-ig munkában, két és fél gyerek mellett, addig Dean elfogadta, hogy a családjának szüksége van rá, és ha már így alakult, a család fogalmát kiterjesztette mindazokra az emberekre, akiken más nem segít, csak ők.

Dean számára a vadászat sohasem a bosszúról szólt, munka volt, egy fantasztikus munka, ahol úgy térhetsz este nyugovóra, hogy tettél valamit azért, hogy ez egy jobb világ legyen. És ez olyasmi, amit sem John, sem Sam nem értett meg igazán sohasem. De Dean nem ezen a munkán keresztül határozta meg magát, ez csak olyasmi volt, ami együttjárt azzal, hogy ebbe a családba született. A hangsúly mindig a családon volt, amit igyekezett erőn felül összetartani, nem sok sikerrel. Nem véletlenül mondta Samnek, hogy valójában ő csak ennyi: azért van itt, hogy Samnek segítsen.

És ez az, ami nem változott meg egy pillanatra sem, ugyanúgy igaz volt a második évad végén, mint ahogy az ötödik évad végén. Csak közben történt egy és más.

Sam halála után Dean nem tudta elfogadni, hogy nem volt képes teljesíteni a kötelességét, úgy érezte, az egész élete kudarcba fulladt, és ezt nem tudta elviselni: inkább feláldozta önmagát, csakhogy Sam élhessen. Természetesen ez egy borzasztó ötlet volt, és semmi jó nem származott belőle.

Dean visszatérése óta a történet valójában arról szólt, hogy hogyan tudod elfogadni, hogy kizárólag a saját tetteink, gondolataink felett van befolyásunk, minden más tőlünk független? Hogyan tudod elfogadni, hogy a körülötted élő emberek a saját belátásuk szerint cselekednek, miközben te pontosan tudod, hogy mekkora hibát követnek el éppen? Hogyan tudod elfogadni, hogy ma reggel még ép és teljes voltál, holnap reggel pedig egy roncs? Hogyan tudod darabkáról darabkára összeszedni magad, és hogyan tudsz újra hinni valamiben? Hogyan tudod elfogadni, hogy azok, akiket szeretsz, elmennek egyik pillanatról a másikra, azt, hogy aki mindennél többet jelent neked, rosszabb sorsa van kárhoztatva, mint a halál?

Hogyan tudod elfogadni az életet?

Számomra az évad két legjobb jelenete egyértelműen a Dean/Death és a Dean/Liza jelenetek voltak, pontosan azért mert mindkettő arról szólt, ami az egész történet-szál lényege volt.

A Dean/Death jelenet azzal az őrült feszültséggel, ahogyan Dean minden idegszálával a megjósolhatatlanra koncentrál, és ahogyan végre igazán szembe néz a Halállal, és megérti, hogy mennyire-mennyire kicsik is vagyunk mi.

A Dean/Liza jelenet pedig azzal a rettenetes szomorúsággal, amit akkor érzel, amikor elveszítettél egy neked fontos embert örökre, amikor úgy érzed, hogy arra sincs erőd, hogy felkelj reggel, amikor minden levegővétel fáj, de muszáj. Mert te még életben vagy, számodra még nincsen vége, neked még össze kell hozni azt a két és fél gyereket, meg a 9-5-ig munkát, hogy egyáltalán értelme legyen mindannak a veszteségnek, amit el kellett viselned.

Dean az ötödik évad végén ugyanabba a helyzetbe kerül, mint a második évad végén: el kell engednie Samet és most már megteszi ezt. Nem lesz ezen túl igazán soha, ez egyértelmű az utolsó jelenetből, de megteszi, mert más lehetősége nincsen. A lelkét pedig nem adja el még egyszer.

Nekem ez volt az a történet, amit Kripke az elmúlt két évben el akart mesélni, és minden más másodlagos volt ehhez képest. Úgy hiszem, ha nem lett volna hatodik évad, akkor is így fejeződött volna be a sorozat, azzal a különbséggel, hogy Sam nem jelenik meg a ház előtt.

Persze, Sam története is megoldásra került, csak az valahogy nem volt annyira hangsúlyos. És szerintem ez nem véletlen, Sam karakterét úgy hiszem feláldozták valahol a második évadban, maga a végső megoldás (Samnek sikerül legyőznie magában a démont, végre megérti, hogy ami elől egész életében futott, az volt az egyedüli értékes, majd az örök szenvedést választja, mint egyetlen lehetőséget arra, hogy megmentse a lelkét) is erre utal.

Sammel nem bántak kesztyűs kézzel az írók az utóbbi években, nem tudom, nekem az volt az érzésem, hogy Deannel soha nem tették volna meg azokat, amiket Sammel megtettek. Emellett jóval kevesebbet is szerepelt, Sam belső harcairól nem sokat tudtunk meg. Feltételezem, hogy ebben sajnos Jarednek is szerepe volt: nem igazán találta el ezt a karaktert, nem tudta szimpatikussá tenni, és egy idő után már nem is adtak igazán szerepet neki. Így Sam karaktere a saját története helyett egyre inkább csak Dean történetének mozgatórugójává vált, bármennyire is másként tűnhetett ez néha.

Szóval mind Sam, mind Dean története lezárásra került a Swan Songgal, és minden más ezután csak kevesebb, olcsóbb lehet, így jelen pillanatban erősen gondokozom azon, hogy folytassam-e a sorozatot, bár valószínűleg nehezen fogok tudni lemondani a heti Jensen adagomról 😉 🙂

Jensen pedig legyen szíves és vállalja fel azt a néhány évet, amikor munkáért fog kuncsorogni, amíg nem fog igazán jó szerepeket kapni, és amíg tanulnia kell a filmes szakmát, mert dühös leszek, ha nem fogja eljátszani azokat a szerepeket, amiket el kellene neki. Szükség lenne az ilyen színészekre, mint ő.

Mármint olyanokra, akik tényleg azok.

Advertisements