Címkék

,

“Az emberek örökké a holnapra készülnek. Én nem hittem ebben. A holnap nem készülődött az emberekre. A holnapnak fogalma sem volt arról, hogy az emberek egyáltalán léteznek.”

Gondban voltam, amikor azon kezdtem el gondolkozni, hogy miként is írjak Cormac McCarthy könyvéről. Azt tudtam, hogy írni fogok róla, de a mikéntje nem volt egyértelmű a számomra. Legyen csak figyelemfelkeltő? Kizárólag az alaptörténetről írjak, a kérdésekről, amiket felvet, a válaszokat hagyjam, és próbáljak kedvet teremteni ahhoz, hogy mások is elolvassák?

Vagy írjak a teljes műről, minden benyomásomról?

Talán fura kérdés ez egy olyan könyvnél, amiben a történet a legkevésbé lényeges. Nincsenek benne váratlan fordulatok (bár vannak benne történetek, amiket lélegzetfojtva olvasol), az egyik barackkonzervet pont ugyanúgy nyitod ki, mint a másikat, és mégis.

Az út minden mondata, minden szava pontosan kiszámított, nincsenek felesleges gondolatok, felesleges vesszők, McCarthy fokozatosan adagolja a világot, amit teremtett, és a mondandót, amit közölni akar. És végig kell vele járni ezt az utat az első laptól az utolsóig, ha a teljes élményt szeretnéd.

Így annak, aki tervezi, hogy elolvassa a könyvet, nem ajánlom ezt a kis elmélkedést. Mert végül az alaposabb elemzés mellett döntöttem, főként, mert elolvasás után nincs értelme másként írni róla.

Meg mert szükségem volt kiírni magamból.

Igen, ennyire jó a könyv.

És ennyire borzalmas.

Szóval a túloldalon folytatom, azoknak, akik már olvasták, és azoknak, akik nem is akarják elolvasni, de kíváncsiak 😉

Az út az Apokalipszisen túli Földön játszódik: nincsen semmi. Soha nem tudjuk meg, mi történt pontosan, azt sem,  hogy mikor, csak annyit tudunk, hogy egy óra 17 perckor álltak meg az órák, a nap ekkor tűnt el a szürke égbolton örökre, hogy aztán a naponta csak néhány órára átszűrődő fénysugarai mellett soha ne legyen igazán meleg többet.

A levegő szennyezett, szürke hó hull. A fák kipusztultak, a szél sorra dönti ki őket, hogy majd végül egy se maradjon. Nincs fű se. Sem krumpli. Sem búza. Sem semmi más.

Így nincsenek rágcsálók, nincsenek madarak, nincsenek halak, nincsenek tehenek. Nincsenek állatok.

A pusztítás ilyen foka csak lassan tűnik elő a könyvben, és még akkor is, amikor már tudod, egyelőre még kimondatlanul, hogy mi a helyzet, a könyv felénél mégis letaglóz a felismerés: nincsen ennivaló. Tényleg nincsen, és nem is lesz többé soha.

Egyedül emberek vannak, mert mi voltunk a legtöbben, és mert mi halunk ki legkésőbb.

Hogy mi következik ebből, elég egyértelmű, és mégis nehéz volt a felismerés: a könyv elején emlegetett szekták nem azért szerveződtek, mert a világ pusztulása után kétségbeesett, és helyenként erőszakos válaszokat kerestek, a gyilkosságok nem rituálisak, a rabszolgák nem munkára, nem szexre kellenek: az ember ennivaló. Nincsenek gyerekek, de vannak terhes nők, akik ennivalót hoznak a világra. A pincében felhalmozott emberek pedig biztosítják a túlélést még néhány éven keresztül.

Ebben a világban járja az utat a férfi és a fiú.

Azért keltek útra, mert még egy telet északon nem bírtak volna ki. Délre indultak, délre, az óceánhoz, hogy megtudják: van-e még ember rajtuk kívül ezen a bolygón.

Valójában a férfi azért kerekedik fel, hogy bejárja az utolsó útját. Pontosan tudja, nem lesz más délen, nem lesz más az óceánnál, de még látni akarja utoljára a házat, ahol felnőtt, végig akar menni a kilátón, ahol régen kirándult, meg akarja nézni az óceánt: talán kék még. Mert a hóra csöppenő, felköhögött vércseppek gyorsan elárulják, hogy a férfi könyv elején be-bevillanó, halálra vonatkozó gondolatai, a kérdései, hogy meg tudja-e tenni az elképzelhetetlent, nem egy távoli jövőre vonatkoznak: a férfi hamarosan meg fog halni, és itt kell hagynia a kisfiút.

De az igazi ok, amiért a férfi végül is útnak indul, még ennél is több: meg akarja tudni: volt-e ennek értelme? Van-e még rajta kívül más, aki nem eszik embert, aki megpróbálja összegyűjteni a szétvitt áruházak polcain maradt morzsákat, vannak-e még Jók, van-e más is, aki viszi a Tüzet, vannak-e még Emberek?

Ezen az útján kíséri a fiú, aki már nem is ismeri azt a világot, ami volt. Néhány nappal a Föld katasztrófája után született, csak apja történeteiből hallott a madarakról, tőle tudja, hogy valaha kék volt az ég. És mégis: a fiú pontosan érzi, hogy mi az, amit szabad és mi az, amit nem. Ő kiskutyákat, kisfiúkat, és öregembereket lát, akik társak lehetnek, akiket érdemes megmenteni, és a korán érett gyerek bölcsességével pontosan ráérez, hogy amit az apja mesél neki, az nem igaz. Mert a férfi azt mondja, hogy senkinek sem szabad ártani, mégis, a fiúért, ha kell, akkor öl, a fiúért, ha kell, akkor hátrahagy egy másik gyermeket, a fiúért nem áll meg senkiért sem.

Pedig a fiú pontosan tudja, hogy a “ne árts” már nem elég: a “segíts” az, ami szükséges ahhoz, hogy valami még megmaradjon az emberből, mielőtt végképp eltűnik.

A fiú a történet végére elbizonytalanodik abban, hogy ők ketten egyáltalán jók-e, majd a mindnyájunk számára ismerős felismeréssel megérti: az apja sem több, jobb, nagyobb, mint bárki más, nem tudja megmondani, hogy túlélik-e, nincsenek válaszai. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy cserélődnek meg fokozatosan a szerepek, a fiú “jól van”-ja a teljes gyermeki hit megnyilvánulásából átalakul az apa megnyugtatására szolgáló szavakká, majd az utolsó napokban immár a fiú az, aki gondoskodik a férfiról.

Bezárult a kör, de az út megy tovább.

McCarthy egy rettenetesen sötét jövőt vetít elénk, de nem öncélúan. A minden szépségtől, minden boldogságot adó illúziótól megfosztott világban nem marad más csak létünk legelemibb formája. Mert az Út nemcsak egy, a Földet elveszített, jövőkép nélküli emberiség bolyongása, ezt az utat végigjárjuk mindnyájan, az első ember megszületésétől egészen addig, amíg az utolsó is meghal.

Hiszen valójában semmiben sem különbözünk a Föld minden más élőlényétől, célunk a túlélés, az, hogy legyen holnap. Az poszt-apokaliptikus világ emberevői mindazok az emberek, akik a fejüket a homokba dugva, magától érthetődő természetességgel élik le az életüket, fel sem téve a kérdést: miért?

Persze, ha felteszed, a válasz sokféle lehet: csakúgy, mint az öregember, inkább az egyedüllétet választod, néha máshoz csapódsz, de soha nem adod ki magad, és nem táplálsz reményt a holnapról? Vagy mint az anya, egyszerűen feladod, belátod a feladat teljes értelmetlenségét, és nem járod végig az utat? Vagy mint a férfi, egy másik embert teszel meg mindennél fontosabbnak, és benne látod a lehetséges, talán soha meg nem valósuló jövőt?

Azt mondod, hogy az élet valójában nem érték, csak egyszerűen megtörtént velünk, vagy azt mondod, hogy az élet önmagáért fontos, és függetlenül attól, hogy milyen, a semmihez képest őrzésre érdemes?

Gyáva vagy, vagy rettenetesen bátor, amikor reggel úgy döntesz, hogy felkelsz, és továbbindulsz?

Őrült vagy, vagy bölcs, amikor a gyermeked írni-olvasni tanítod, egy olyan világban, ahol a könyvek csak egy hazug múlt teljesen felesleges emlékei?

Csak illúziókat kergetsz, amikor a gyermeked óvni próbálod annak a világnak a borzalmaitól, amiben él,  vagy próbálsz tenni azért, hogy neki jobb legyen?

A legnagyobb ajándékot adod a gyermekednek, amikor életet adtál neki, vagy a legrosszabbat teszed vele?

Érdekes módon a könyv befejezése nem hagyja teljesen megválaszolatlanul ezeket a kérdéseket, úgy tűnik, mintha McCarthy választott volna a lehetséges utak között.

A férfi meghal, de a könyv addigi hangulatából adódó megoldás helyett (a fiú elindul tovább, immár egyedül), a férfi útja halála után igazolást nyer: felbukkanak ugyanis a misztikus Jók, akiket kerestek, de sose találtak, és ők nem hagyják magára a kisfiút.

A fiú tehát nem marad egyedül, testvéreket kap, és az anya majd az Istenről mesél, bár a fiú inkább az apjában hisz, aki ugyan nem volt Isten, és talán nem is volt igazán jó, de az életét tette arra, hogy a fiú élhessen. Mindegy, hogy milyen életet.

Azt pedig, hogy ez a létezés csodája-e, vagy az emberiség legnagyobb hazugsága, mindenkinek magának kell eldöntenie.

Az út jó könyv, megrázó könyv, olyan, amit egyszer mindenkinek el kell olvasnia.

Csak lehetőleg ne akkor, amikor épp a téli depresszió közepén csücsül 😉

Advertisements