Címkék

, ,

Úgy gondoltam, hogy visszatekintek egy kicsit a teniszévre, méghozzá úgy, hogy a főbb szereplők elmúlt közel tizenkét hónapját próbálom meg összeszedni, aztán majd látjuk hova haladnak a dolgok 🙂

Elsőként jöjjön az a két teniszező, akik egy évvel ezelőtt ugyan stabil top 30-as játékosnak számítottak, azonban ha szóba kerültek, az egyikőjükről csak annyi jutott eszünkbe, hogy “tenyeres”, meg hogy “teljes mentális csőd”, míg a másikról az, hogy “fedettpálya” esetleg  “szőnyeg”, valamint a Rafával ápolt korántsem baráti viszony.

Mindketten nagy ígéretek voltak, de eddig az évig úgy tűnt, hogy nem is lesznek ennél többek.

Fernando Verdasco

Nando 2009-es éve valójában akkor kezdődött, amikor volt egy Rafa nélküli, Argentínában játszott DC döntő, ahol a jóval esélytelenebbnek tartott spanyolok meglepetésre elhódították a kupát. A döntő két hőse kétségtelenül Feli és Verda voltak, de igazán csak Nando tudta az Acasuso ellen, karrierje során talán először felmutatott lelki erejét, később a saját karrierjében is kamatoztatni.  Mondjuk ehhez kellett egy téli, Agassival súlyosbított tréning is, amely során Verda gyerekkori hőse valahogy elhitette Verdával, hogy neki is sikerülhet. Meg hát, ott volt az Ana-affér, ami pont az AO előtt ért véget, és Nandóban volt némi kiadnivaló düh… 😉

Mindenesetre Nandónál valahol az AO környékén bekattant valami (már a Fed elleni kooyongi meccsen is kifejezetten jól játszott), és meg sem állt az elődöntőig, ahol az év egyik legjobb, ha nem a legjobb, meccsét játszotta Rafával: közel öt órában és öt szettben gyönyörűséges HC teniszt adtak elő a srácok, és az a ritka eset állt elő, amikor mindkét fél szinte hiba nélkül játszott a meccsen végig. Nando végül nem bírta sem fejben, sem fizikailag a meccs végét: egy DF-fel bukta el a döntő lehetőségét.

Az AO-n mutatott teljesítményét nem sikerült az évben többet megismételnie (ebben valószínűleg szerepet játszott az is, hogy szinte egész évben sérülésekkel bajlódott: hol a térde, hol a hasfala, hol a talpa okozott gondot neki), de nem is tért vissza a kitörés előtti állapothoz sem: az ezreseken megbízhatóan hozta a negyeddöntőket, a GS-eken 16, 16 és negyeddöntő a mérlege, a Roland Garroson Kolja, a US Openen Djokó búcsúztatta, mindkettő papírforma eredmény volt, Wimbledonban pedig belefutott az épp kivételesen jól szerváló Dr. Ivóba.

Szóval úgy tűnt, hogy Nandó ugyan nem tud akkora meglepetést okozni, mint ahogy azt az AO-n tette, de megbízható top10-top15-ös játékos válik belőle, aki csak azoktól kap ki, akiktől várható, hogy kikap. Az egyenletes teljesítmény eredményeképpen életében először mehetett az év végi vb-re, ahol ugyan nem nyert meccset, de mégis  újra felvillantotta az AO-n mutatott játékot, és bebizonyította, hogy ami ott történt, az nem volt véletlen, és akár képes lehetne rá hosszú távon is. Ugyankkor sajnos az AO-n megtapasztalt, az “utolsó, utolsó utáni pillanatban bukok el, amikor pedig akár győzhetnék is” hozzáállás is visszatért, a nandósok ősz hajszálainak számát növelendő 😉

Tipp 2010-re:  Nandónak a legnagyobb feladat a következő évben túllépni a győzelemtől való félelmen. Ez persze talán az egyik legnehezebb feladat, amit egy sportolónak adni lehet, de enélkül maradnak a negyeddöntők, az egy-két izgalmas, de elbukott meccs, a krumpli guilty pleasure-je címke, és egy idő után a beletörődés abba, hogy ennyi jutott.

Pedig ha megtanulna győzni, akkor meg lenne minden eszköze ahhoz, hogy olyan játékos legyen, akivel számolni kell. Persze, csak szigorúan keménypályán 😉

Advertisements