Címkék

, , ,

Na, akkor most egy olyan blogbejegyzés következik, amiben adok a kiegyensúlyozottságnak 😉

Pontosabban rafások és roddickosok is találhatnak benne értékelhetőt, a linkeket 😀 Egyébként fedes szemi-kiakadás következik, csak szólok előre 😀

Persze, már megint az újságírók…

Azt ugye már eddig is tudtuk, hogy a Sports Illustrated valami általam ismeretlen oknál fogva utálja Fedet. Vagy méginkább: szeret úgy tenni, mintha nem létezne. Az első alkalom, amikor Fed címlapra került az a tavalyi W döntő kapcsán volt, akkor is természetesen háttal, amint kétségbeesetten próbál elérni egy labdát. Sajna, az ez évi RG után kénytelenek voltak újra címlapra tenni, ha még valamire való sportújságnak akarták magukat tekinteni, de azért gondosan olyan fotót választottak, hogy attól az érzékenyebb lelkű kisgyerekek sírva fakadtak. Persze, Fed nyilván nem segített a helyzeten, amikor átadta a múltnak az amerikai Sampras rekordját az amerikai Roddick ellen megnyert döntőn, de azt gondolná az ember, hogy ha van olyan nemzet, amelyik kibírja, hogy valamelyik sportágban nem ők vezetik a rekordranglistát, akkor azok ők. Hát, tévedtem.

Ugyanis ez a csodás műintézmény – az USA legnagyobb presztizsű és példányszámú sportújságjáról van szó – minden évben megválasztja az év sportolóját. Ők ezt a Sportsman of the Year díjként emlegetik, de legyünk őszinték, a megnevezés pontosabb lenne, ha az American Sportsman of the Year-nek hívnák. Természetesen Fed még sose kapta meg, bár szegény Wertheimer 2004-től 2007-ig minden évben jelölte, tavaly Rafával próbálkozott, idénre azonban feladta, és a biztosabb jelöltnek tűnő, harcművész Anderson Silvával próbálkozott. Ő legalább amerikai. Igaz, dél-amerikai, de legalább azonos kontinens.

De idén sem maradtunk teniszjelölt nélkül. Nem találjátok ki: Andy Roddick.

Itt a cikk, amiben Chen leírja, hogy miért is A-Rod. Miután leküzdötted azt az érzést, hogy valami alternatív világba kerültél, és megérted, hogy ez az ember tényleg ezeket a mondatokat írta le,  ezt követően egész mókás. Olyan Simon Reed szintűen mókás.

De valahol azért nagyon szomorú is, legyünk őszinték.

Mert abban az olimpia nélküli, meglehetősen eseménytelen évben, amikor Roger Federer megcsinálja  a karrier slamet, ami az Open Erában rajta kívül egy embernek sikerült (igen, egy amerikainak), és megszerzi a 15. GS győzelmét, amennyit még soha senki nem nyert, tehát egy olyan évben, amikor egy globális, népszerű sportágban sporttörténelmi esemény volt, na, ebben az évben Roger Federer mégcsak jelölt sem lesz egy olyan választáson, amelyben egy sportújság az év legjobb sportolóját keresi.

Nem tudok erre igazán mit mondani.

Úgyhogy térjünk is át az angol újságírókra 😀 És Rafára. Rafával a Guardian készített egy egyébként nagyon jó interjút, ami a rafásoknak kötelező, de a nem rafásoknak is érdekes lehet, mert maga az interjú jó.

Ami nekem, nem is azt mondom, hogy nem tetszett, hanem inkább nagyon feltűnő volt, az talán jobban érthető lesz úgy, ha a Telegraph Rafával kapcsolatos cikkét is beteszem.

Ugye?

A nem fedesek nyilván még mindig nem értik miről beszélek, szóval kifejtem 😀

Rafának nagyon rossz éve volt: sérülés, magánéleti problémák, szétesett a játéka, az év nagy részét gödörben töltötte. Ez tény. Mint ahogy az is, hogy a sérülés, a magánéleti zűrök nyilván a pályán nyújtott teljesítményét is befolyásolták. És hogy nyilván időre van szüksége ahhoz, hogy megbírkózzon ezzel a helyzettel, és hogy minden, a teniszt szerető néző azt kívánja, hogy sikerüljön minél hamarabb visszatalálnia önmagához. Ezt írták ezek a cikkek is, és ez teljesen pozitív, mert igen, valahogy így kellene írni egy olyan játékosról, aki már sokat elért, aki fontos alakja ennek a sportnak, akit sokan szeretnek, és aki éppen egy nehéz időszakon van túl…

De jó lett volna, ha mi is ilyeneket olvashattunk volna, ahelyett a rengeteg, ez már a vég kezdete/közepe/vége,  “miért nem alkalmaz edzőt?”, “makacs, nemisértehezazegészhez” meg  “nemisolyanjócsakazthittük”, helyenként kifejezetten durva, gyakran kifejezetten kárövendő cikk helyett, amit kaptunk. Amikben soha egyszer nem volt szó arról, hogy monó, vagy hát. (Konrétan egy olyat olvastam, amiben a szerző félve megemlítette, hogy ugyan Rafa sérülése hozzásegítette Fedet az idei RG megnyeréséhez, de talán Fed monója és az ebből fakadó erőnléti problémái hozzásegítették Rafát Wimbledon megnyeréséhez).

Mert értem én, hogy Rafa csak 23, meg hogy annak a kiskutyatekintetnek nehéz ellenállni, de azért a 27-28 sem egy akkora életkor. Meg mert hogy valaki allergiás arra, hogy megossza az érzéseit nagyjából bárkivel, attól még vannak neki. És talán nem esett/esik jól, ha éppen ott rúgnak bele, ahol lehet. Mert sajnos, bármennyire is ez lenne az ideális, a sajtót és az újságírókat nem tudja teljesen kizárni az életéből…

Na, ezzel a fedes szemi-kifakadásnak vége, elnézést mindenkitől, a továbbiakban vissza a megszokott menetrendhez 😀

Advertisements