Címkék

, , ,

Sikerült végre beszereznem a képeket a többiektől (én nem vittem gépet, a fotók Lacinak és Beának köszönhetőek), így itt a beígért hegymászós poszt 🙂

Szóval van egy kollégám (Laci), aki tiszta hegyőrült, örökké mászik, és kitartó munkával sikerült néhányunkat rávennie, hogy mi is próbáljuk ki. Persze, hogy ne csak unalmas túrázás legyen – tekintettel a max. hegymászó falas ismereteinkre – kitaláltuk, hogy  via ferratázni megyünk. (Na jó, Laci találta ki, de mi meg helyeseltünk, szóval nem kenhetjük az egészet L-re.)

Az Alpok legkeletibb csücskét szemeltük ki erre, a Rax-Alpokot, valamint a hozzá kapcsolódó Höllentalt. Tulajdonképpen az utóbbi egy gyönyörű és szép nagy völgy, amelyet a Rax vesz körül. A szállásunk a szürreálisan osztrák Hirschwangban, a hegység lábánál volt.

Höllental/Rax:

A szállásunk (amit bárkinek jó szívvel tudok ajánlani, ha errefelé jár):

Három napra mentük, a főtúrát a második napra terveztük. Előző nap, biztos, ami biztos, megnéztem a menedékház hegymászós könyvében, hogy milyen útra is megyünk másnap (nem mintha nem bíznék meg Laciban, csak, hogyismondjam, az ő fogalmai arról, hogy mi a könnyű, mi nem, mi a veszélyes, mi nem, egy kissé, hm, eltérnek az enyémtől/normális emberétől).

Mire végére értem a leírásnak egész megnyugodtam: 5-6 óra, szükséges technikai ismeret egytől ötös skálán egy, leesés esélye “keine”, a kondíció ugyan négyes, de itt a lehetőség letesztelni mire jó a tájcsi, Bergerfahrung három, hm, na jó, ez majd jön, szóval tényleg semmi gáz. Azt ugyan láttam, hogy a szezon júniustól van és április-májusban vigyázzunk, mert hó lehet, de Laci azt mondta, ha hó van, akkor nem megyünk, meg hát láttam ugyan, hogy havas a teteje, de hát addig úgyse megyünk fel…

Hah.

Szóval másnap mindenki nyugodtan és boldogan készült (némi segítséggel),

majd nyugodtan baktatott egy órát a kiindulási helyig,

aztán belekezdett a hatórás túrába (…),

másztunk és (itt még) vigyorogtunk (ez ugyan ezen a képen nem látszik, de tényleg 🙂 ),

aztán megérkeztünk az első hófolthoz, mert természetesen volt hó és természetesen nem fordultunk vissza. Giving up is for pussies.

Szeretném mindenki figyelmét felhívni arra a rózsaszínes izére, ami kötélnek látszik. Na, az az, amit most láttatok először és utoljára.

A hóval igazából az volt a gond, hogy a kijelölt, drótos (értsd biztonságos) útvonal a sok helyütt két-három méter  mély hóréteg alatt volt. Így nekünk vagy a havon, vagy amellett, különböző utakon kellett jönnünk. Magyarán árkon, bokron, úgy hogy lehetőleg közben ne essünk le. Zéró túrázós/hegymászós tapasztalattal.

A következő kép azt a pillanatot örökítette meg, amikor megértettem, hogy mi a manót is csinálok itt. Át kellett lépni egy saras részről egy havas részre, ami azért volt jó, mert ugye egyiket sem ismered, nem tudod, hogy hogyan működik, miként reagál, ráadásul elég nagyot kellett lépni, kapaszkodó semmi, alattad a kb. kétszáz méteres mély: egy rossz lépés és over. Végképp.

Na, amikor ez regisztrálódik, az gáz. De azt is tudod, hogy innen ugyan senki nem visz le és vagy előre, vagy le, de azért az előbbi lenne a jobb megoldás. Szóval veszel egy mély levegőt, kitisztítod a fejed és nem hagysz hiba lehetőséget, hanem lépsz. És miután sikerül?

Az egy igen nehezen leírható érzés. Túllendülsz a mélyponton és utána élvezed. Egészen  a csúcsig.

A legjobban azokat a részeket szerettem, ahol ténylegesen szikla volt és lehetett kapaszkodni, csúszni, mászni.

A végére pedig azt is megértettem, hogy a hó a barátunk (sokkal könnyebben lehet rajta haladni, mint a csúszós-saras részeken), addigra szerzel egy kis tapasztalatot, jobban ki tudod számítani, hogy hova és hogyan kell lépni. Igen, ehhez a hegymászós dologhoz is gyakorlás kell.

Persze, az a tulajdonsága,  hogy lefagy tőle a kezed (a bickiliskesztyű nagy segítség volt, tényleg) és nem érzed az ujjaidat a következő sziklás részen sem, amikor pedig a drótba kellene kapaszkodni, ez nem annyira jó (különösen, ha közben süvít a jó hideg szél), de egyébként szeretjük a havat.

Persze jobban, ha 50 kiló vagy és nem száz, mert ez előbbi esetben nem fogsz csípőig beszakadni, szóval a végére már úttörő feladatot is vállaltam 🙂

A csúcsra hét órával az indulás után értünk, fenn kb. öt fok, és gyönyörű fennsík. Tekintettel arra, hogy későbbre értünk fel, mint ahogy a leérkezést terveztük, úgy gondoltuk, hogy lefelé a felvonóval jövünk.  Ez jó ötlet lett volna, csak sajnos néhány perccel lekéstük az utolsó járatot, így nem maradt más, mint hogy lefelé is a két lábunkon jövünk. A könyv szerint a leút másfél óra, ezen a menedékházban jót röhögtek: három és fél, jó erős tempóban.

Ez nagyon nem volt jó hír, mert ez azt jelentette, hogy szorít az idő, hogy még sötétedés előtt leérjünk. Ráadásul az út majdnem két órán keresztül alig megy lefelé, csak előre, és az utolsó egy órás út az igazán meredek.

Hát, maradjunk annyiban, hogy lefelé már nem sok kép készült, és nem sokat beszélgettünk 😉

A leggázabb rész tényleg az utolsó óra volt, addigra már tíz órája voltunk úton, szürkült (nem láttam igazán jól), plusz nagyon fáradt voltam. Nem fájt semmim se, bírtam a tempót (igen, jó kondit ad a tájcsi 🙂 ), hanem úgy en block voltam fáradt. Amit igazából csak onnan érzel, hogy nem tudsz úgy koncentrálni, mint ahogy kéne.

Szóval férfiasan bevallom az utolsó részeken volt olyan hely, ahol nemes egyszerűséggel fenéken jöttem le 🙂

Aztán, 11 órával indulás után, egy 500 méter-1600 méter-500 méter szintkülönbség megtételét követően, tök sötétben, mindenki épségben lejött a hegyről.

Ennek őszintén örültünk és gyorsan meghúztuk a flaskát, amit Tamás hozott, és megállapodtunk, hogy nincs azaz isten, hogy mégegyszer, ilyet 🙂

Másnap elmentünk Puchbergbe, ahol megnéztük az ottani kis vízesést. És a sziklafalat, ami mellette van, és pont jó kezdőknek. Sajnos arra már nem volt időnk, hogy neki is lássunk, pedig…

Szóval van egy olyan sejtésem, hogy lesz még alkalmam arra, hogy megfogadjam, ha lejövök egyszer innen, akkor tényleg soha többet 😉

Advertisements