Címkék

A BSG természetesen megcsinálta. Nem volt egy pillanatnyi kétségem se afelől, hogy a “hogyan fog befejeződni?” predikcióim nem fognak találni, de azért lehet, hogy erre mégsem voltam felkészülve. Legalábbis a reakciómból kiindulva biztosan nem. Mert ugyan majdnem mindenki életben maradt, ráadásul még otthonra is találtak és megmaradt a remény is, ennek ellenére az egyik legnyomasztóbb filmélményem volt.

Ami azt mutatja, hogy sajnos a lelki fejlődésem még igen messze van attól, ahol Lee tart.

Persze, Lee sem egyik napról a másikra jutott el addig, ahová a végére eljutott. Lee egy időben feladta a lélegzést, mint felesleges melléktevékenységet, ami azért elég nagy dolog. Különösen akkor, amikor úgy döntesz, hogy újrakezded. Mert ekkor óhatatlanul rájössz, hogy soha többet nem fogsz úgy belélegezni és kilélegezni, mint előtte.

Valahol azt hiszem igazságos, hogy a legátlagosabb, különleges cél és feladat nélküli Lee lett az, aki igazán megértett mindent. Aki tudta, hogy mennyire nem számít az, hogy viperpilóta, elnök, vagy kommandós vagy. Aki tudta, hogy már nem létezik az az élet, amit eddig ismertek, de ez nem riasztó dolog, ez egy lehetőség. Aki tudta, hogy ha holnap meghal, ha holnap az egész emberiség meghal, akkor is van remény. Akinek nem volt érdekes, hogy mi is Kara, mert miért is lenne? Aki el tudta fogadni, hogy soha többet nem látja az apját és el tudta engedni azt az embert, akit igazán szeretett, de soha nem kapott meg. Aki tudta, hogy mindegy, hogy többmilliós metropolisz, vagy hatalmas hegyek és tavak, a lényeg ugyanaz. Aki tudta, hogy meg kell próbálni bezárni a kört, mert ez az egyetlen, ami fontos.

Ha ott tartanék, mint Lee, akkor azt mondanám, hogy ez egy pozitív befejezés volt, aminél többet nem is kérhettem volna.

Sajnos azonban inkább Gaius vagyok. Aki önző, kicsinyes és hatalmas élete során először értett meg mindent. Rájött, hogy soha többet nem lesz tudós, hogy az, hogy több IQ-val rendelkezik, mint a többiek összesen, teljesen lényegtelen. Az, hogy miatta meghalt 12 milliárd ember, nem számít semmit sem. A szenvedés, a könnyek, a hősiesség, az önfeláldozás, az önzőség – nem jelentettek semmit sem. Hogy mostantól kezdve csak a szerelme, a gyerekek, a földmunka vár rá, az, hogy legyen reggel, délben, este mit enni, az, hogy a gyerekek felnőjenek, majd gyerekeik legyenek, és hogy aztán szépen csendben elmenjen, ha itt az idő.

Őszintén: lehet ennél a jövőnél bármi félelmetesebb?

Gaius sírása nem a megkönnyebbülés és az öröm könnyei voltak, hanem a felismerésé, hogy mostantól kezdve nincsen más csak egy átlagosan nyomorult élet. Aminek a vége ugyanaz lesz, mint ami mindig volt.

Persze, ez a lezárása a történetnek teljesen logikus. Mert valójában már akkor elveszítettek mindent, amikor az első atombomba eltalálta Capricát. Csak még négy évig próbálták valahogy megmenteni, megőrizni, letagadni. Ami érthető, hiszen nagyon nehéz azt elfogadni, hogy az otthonod nincs többé. A terveid, álmaid nincsenek többé. Az, aki voltál, nincsen többé. Ennél csak egy rosszabb dolog van: amikor megérted, hogy az álmok, a tervek, saját magad, soha nem is voltak lényegesek. Mert akármi is van, mindig lesz egy új Föld. Mindig lesz valaki, aki jobb nálad. Mindig lesz valaki, aki többet ér el, mint te.

És amikor ezt megérted, akkor jön az, hogy inkább megvered saját magad, csak hogy a másik ne tudjon. Akkor fogsz milliók előtt sírni, úgy, mintha nem lenne holnap. Akkor fogsz reménytelen vállalkozásba kezdeni egy megfoghatatlan eszméért, csakhogy legalább megadd az illúzót magadnak, hogy a halálod számít valamit.

Ekkor születnek a Lee-k és a Gaiusok.

Viszlát, BSG. Elmondtál az emberről mindent, amit el lehetett. Nem fogsz hiányozni, de az az üresség, itt a gyomromban? Ez te vagy.

Advertisements