Címkék

,

Hajdanán leendő munkaadóm nyitott ezzel a mondattal, nem gondoltam volna, hogy (jó)néhány évvel később a saját bejáratú teniszblogomon fogom leírni, némiképp módosítva (nem vagyok teniszező és Fed sem sajnos…), de tessék:

Fed, Ön egy igen szerencsés helyzetben lévő teniszező.

Kevesen mondhatják el ugyanis magukról, már pusztán a tény, hogy pályára lépnek, elegendő ahhoz, hogy a karrierjük még teljesebb és még nehezebben utolérhető legyen.

És mégcsak az sem kell, hogy nyerjenek.

Persze, ha választani kell, Fed nyilván inkább azt a verziót kérné, amikor nyer, hiszen jóval kellemesebb, mint a vereség, és fontos amiatt is, hogy minél hosszabb ideig lépjen pályára. Hiszen ki akarna még akkor is edzeni, utazni, versenyezni, ha már nincsen sikerélmény.

Pedig Fed és a döntők kapcsolata nem indult felhőtlenül, 2000-ben, Marseille-ben, karrierje első ATP döntőjében, Fed kikapott honfitársától, Marc Rossétól, és a a meccs elveszítésére pedig pont úgy reagált, ahogy azt vártuk volna, ha annyira ismertük volna a langaléta kamaszt, mint ahogy a harminc éves verzióját: bőgött egy sort, Rosset pedig azzal vigasztalta, higgye el, lesz még lehetősége.

Fed a 2011-es Mesterek Tornáján századik alkalommal lépett pályára egy ATP verseny döntőjében, és elmúlt tizenegy évének ismeretében, senkiben sem merülhetett fel komolyan, hogy karrierje jubileumi döntőjét elveszíti. Nem fedett pályán és nem az ellen a Jo-Wilfred Tsonga ellen, aki Fed vasárnapjainak szerves részévé vált az elmúlt hetekben.

A meccsben ennek ellenére visszaköszönt a pályafutása végefelé járó klasszis ezévi legfontosabb nyűgje, a második szettben Fed már a meccsért szervált, de nem sikerült, a rövidítésben meccslabdák, de nem sikerült… a Fed drukkerek pedig lélekben az elkerülhetetlen tűnő végjátékra, az elvesztegetett lehetőségekre, a két milliméteren múlt és elbukott meccsre készültek.

De nem ez történt. Fed nyugodt maradt, sőt, inkább még harcosabb és elszántabb lett, végül pedig nyert.

Utólag elmondta, nem volt véletlen, hogy így alakult a meccs.

“Ez a meccs és sok ezévi meccsem között a különbség az volt, hogy míg többször nagyon kicsin múlt, hogy végül veszítettem, most sikerült megoldást találnom és nyernem végül. Azt hiszem, ezen múlt, hogy ez az évem nem lett egy teljes mértékben fantasztikus év.”

Fed sosem tudott érzelem-mentesen viszonyulni a meccseihez, a minden egyes labdamenetet megjegyző fejében minden meccs-szituációnak jelentősége van, minden eset visszapörgethető, és az újabb meccsen újra lejátszható.

Ugyanakkor az, amiért Fed a hat Mesterek Tornája győzelemmel idén egy újabb olyan mérföldkövet tudhat maga mögött, amin túl eddig még teniszező nem jutott, elsősorban annak köszönhető, hogy képes kettőt hátrébb lépni és felismerni, valamit rosszul csinál. Majd megtenni mindent, hogy ne csinálja többet úgy.

“Van, hogy a másik egyszerűen jobb, mint te vagy. Jo jobban játszott nálam Wimbledonban. Talán nem olyan sokkal, de annyira biztosan, hogy ő győzzön. Csakúgy, mint Rafa a Roland Garros döntőjében, Novak a US Open elődöntőjében. Ezt tiszteletben kell tartani. Ugyanakkor, ha ez túl gyakran következik be, fel kell tenned magadnak a kérdést, mit rontok el.”

Fed a választ kevéssé a játékában, mint inkább a fejében találta meg.

“Úgy érzem, most mentálisan rendben vagyok. Ez volt az egyik ok, amiért szünetet tartottam, hogy átgondolhassam az eddigi évet, hogy a megfelelő hozzáállást megtaláljam, mert ugyan nem akarom lebecsülni, vagy éppen túlságosan felértékelni a mentális részét a játéknak, de sokszor csak megpróbálsz pozitív maradni a meccs közben, de nem tudsz mindig az lenni. Néha túl nehéz. Lehet, hogy a kétségek néha túl erősek voltak egy-egy fontos pillanatban idén. A szezon végén már nem jelentkeztek ezek a kételyek, az volt a célom a hat hét szünetben, hogy megszabaduljak tőlük, és úgy tűnik, sikerült.”

A meccslabda beütése így nemcsak egy újabb, nagyon akart rekord megszerzésének szólt, hanem annak is, hogy sikerült ismét megtalálni a választ, és győzni… saját maga felett.

Fed 17-0-ás mérleggel zárta az évet a US Open után, így visszavette a harmadik helyet a világranglistán Andy Murray-től. Ez volt a kilencedik év, hogy az első három hely valamelyikén fejezte be a szezont, a negyedik teniszező, akinek sikerült ez a bravúr, Sampras kilenc, Lendl tíz, Connors tizenegy éven kersztül tudott a dobogón végezni.

Az ötödik teniszező, aki elérte a döntőkön a bűvös százat, az első, aki hat Mesterek Tornája trófeát gyűjtött, és bónuszként a karriergyőzelmek tekintetében utolérte Stefan Edberget és a hatodik helyre jött fel az örökranglistán.

2012 mindössze harminc napnyira van.