Címkék

,

“Sokat tanultam 2006-ban. A vereségek után mindig azt kérdeztem magamtól: mit csinálhatnék másként? Hogyan fejlődhetnék? A 2006-os világbajnokság után megértettem, hogy nem mindig a siker a legfontosabb. Megértettem, hogy sokszor nem azért állsz ott, a pályán, hogy nyerjél, hogy sikeres legyél, és ez egy nagyon felszabadító érzés volt.

Korábban soha nem gondoltam volna, hogy képes leszek a kispadon ülni, mint a második számú kapus. De ez megmutatta nekem, hogy bármire képes lehetsz az életben, az elképzelhetetlenre is, ha igazán akarod. És hirtelen olyan egyszerűvé és természetessé vált az egész. Néha azt kérdezem magamtól, hogy miért tűnt ez annyira felfoghatatlannak számomra korábban. Miért? Az egó ennyire erős lenne? Nagyon fontos pillanata volt az életemnek.

Később megmutatták azt a jelenetet [Kahn az Argentína elleni 11-es párbaj előtt kezet rázott Lehmannal] az Olimpiai Stadion kivetítőjén. És hirtelen hatalmas tapsot kaptam. Ez egy olyan pillanat volt, ami sokkal fontosabb volt, mint a hiúságom, vagy mint az egocentrikusságom.”

Wimbledon után annak boncolgatása, hogy hogyan is alakul a továbbiakban Fed karrierje, első számú témája lett a sportmédiának. A cikkek két választ adtak: Roger vagy úgy dönt, hogy újra a teniszt helyezi a középpontba, és újra belefekteti azt a rengeteg munkát, időt és energiát, amit karrierje csúcsán belefektetett, mivel egyértelmű vált, hogy ahelyett, hogy lazíthatna, még többet kell dolgoznia, mint ezelőtt, vagy ha ezt már nem akarja vállalni, akkor vegyünk érzékeny búcsút egymástól. Hogy méltó legyen a  lezárása ennek a különleges karriernek.

Be kell vallanom, kevés dolog tud annyira feldühíteni, mint a “karrier méltó lezárása” mondat.

Mivel, hacsak nem kapják doppingon, vagy gyerekmolesztáláson, vagy egyéb hasonló kaliberű dolgon, minden más teljesen lényegtelen. Nincsen olyan, hogy méltó lezárás. Lezárás van.

Ha Laverre gondolok, nem az jut eszembe, hogy második grand slamje után soha többet nem nyert GS-t pedig még hat évig játszott utána.

Ha Borgra gondolok, nem a visszatérése utáni gyászos szereplése ugrik be.

Ha Samprasre gondolok, nem az a két év jut eszembe, ami alatt nem nyert egyetlen tornát sem.

Ha rájuk gondolok, akkor a sportág emblematikus alakjait látom, akik mindnyájan sokat tettek azért, hogy a tenisz ott legyen, ahol most van, és akik mindegyike egy-egy mérföldkő a sportág történetében.

És ha a karrierjükre gondolok, nem azok az évek jutnak eszembe, amiknek semmi jelentőségük nem volt. Sőt. Az egyetlen, akinél elválaszthatatlanul beugrik karrierjének (első) vége, az pont Borg. Aki pedig a csúcson hagyta abba. Mert nála ott van, és most már mindig ott is lesz az a mi lett volna, ha.

Mindebből gondolom már az is kiderült, hogy az “ó, pedig mekkora játékos volt még néhány éve, és most nézzétek, hát nem borzasztó?” hozzáállás mellett a Valaha Volt Legjobb témát is szívből utálom. Mert bármennyire is furán hangzik, de  a “miért van még mindig itt és rombolja a nimbuszát?” és a “ki a legjobb?” kérdések ugyanabból a tőből fakadnak.

Mindkettőt a jelenlegi információéhes, sikerorientált, a nézettségre, mesterséges vitákra épülő nyugat-európai/észak-amerikai kultúra teniszben lecsapódó következményeinek tartom.

A Valaha Volt Legjobb jelenség, ami egy ideje elöntötte a teniszfórumokat, blogokat, honlapokat valójában semmi más, mint a média terméke, méghozzá a 90-es évek végi amerikai médiájáé, amelyik amikor Sampras Emerson rekordjának megdöntésére törekedett, kitalálta a “Valaha Volt Legjobb Teniszező” címkét, ami később a net segítségével futótűzként terjedt el, és vált a jelenlegi teniszközösség legkedvesebb témájává. Ezt megelőzően a kutya se foglalkozott ezzel a kérdéssel, főként mert a tenisz természetéből adódóan teljesen értelmetlen, és bizony, még a GS rekord bűvöletében sem élt senki sem: a korábbi korszakok teniszezőinek nem volt elsődleges szempont, hogy ők gyűjtsék be a legtöbb GS-t.

Aztán, mint ahogy az lenni szokott, az amerikai sajtó vívmánya gyorsan a visszájára sült el: jött Fed, és Sampras lassan megszűnt a Valaha Volt Legjobbnak lenni, de a címke megmaradt, és önálló életet kezdett el élni. Persze, ezt a jelenséget Fed Sampras utáni gyors felbukkanása csak fokozta, és az ATP megtett mindent azért, hogy a hírverés egyre nagyobb legyen. És nem mondom, hogy haszontalan lett volna, mert a tenisz népszerűsítésében kétségtelenül nagy szerepe volt. Mert hírértéke volt, mert erre felfigyeltek az emberek, mert rekordokat nagyon szeretünk dönteni.

Vagy pontosabban: a modernkori társadalmunk szeret, hiába felesleges, értelmezhetetlen és értelmetlen. Mert a profi tenisz, és úgy általában a profi sport, mindössze negyven-ötven éves, ami még csak szempillantásnyi időnek sem tekinthető, és remélhetőleg még annyira az elején járunk a modern kori sportoknak, hogy ez még semmi más, csak a hőskor. De persze, az is lehet, hogy ez volt az aranykor, mert száz év múlva már a kutya sem fog teniszezni.

Sőt, az is lehet, hogy száz év múlva már világ sem lesz.

A rekordok, a statisztikák, ranglisták semmi mások, mint eszközök arra, hogy fontosnak érezzük azt a kort, amiben élünk, és emellett igen egyszerű eszközök arra, hogy nap nap után meg lehessen tölteni a lapokat, témát lehessen adni a nézőknek, hogy úgy érezhessük, most nagy dolog történt.

Pedig a nagy dolgok nem ezek.

A nagy dolog az az, amikor a 18 éves először játszik úgy, hogy tudja, hogy van keresnivalója itt.

Vagy amikor hónapokat töltesz gipszben, és visszajössz újra, játszani.

Amikor nagyon szeretnél valamit, és végül sikerül.

Amikor nagyon szeretnél valamit, és sohasem sikerül.

Amikor megérted, hogy a siker sokszor nagyobb kudarc, mint a sikertelenség.

Amikor sikerül megütni azt az egy tökéletes ütést.

Amikor élményt adsz, emlékeket adsz, amikor egy másik életének a része leszel, anélkül, hogy ismernéd.

Amikor végigküzdesz egy pályafutást, és a végére talán azt is megérted, hogy te ki vagy.

Szóval ha kívánhatnék, hogy hogyan alakuljanak Fed karrierjének utolsó évei, én azt kívánnám, hogy értesse meg velünk újra, hogy miért nem jelentek semmit sem az általunk olyan nagy becsben tartott adatok, rekordok, és párharcok, hogy újra megértesse velünk, hogy mik is azok az igazán nagy dolgok.

Hogy újra felfedezzük, hogy mi is a lényege ennek a sportnak.

Azt kívánnám, hogy menjen el párosozni a többiekkel, hogy látogasson el olyan tornákra, ahol eddig még nem járt, hogy adjon bele mindent akkor, amikor fontos neki, hogy mutassa meg a fiataloknak, hogy így is lehet, hogy vigyorogva mondja a sápítozó médiának, hogy most mi a baj? Én csak játszok. Továbbra is.

Hogy megadasson neki is az a pillanat, ami nagyobb és szebb lesz, mint az első GS, vagy mint az utolsó.

Mert úgy érzem, hogy nagyon nagy szükségünk lenne valakire, aki megmutatja, hogy mennyire tévúton járunk.

Talán, neki, még el is hinnénk.